Szerzői oldal

Áprily Lajos
( 1887 - 1967 )

» Falusi elégia (1921)
» Ábel füstje (1957)
» Jelentés a völgyből (1965)

Életrajz

1887. november 14-én született Brassóban
1890 a székelyudvarhelyi reáliskola és gimnázium tanulója
1899 a kolozsvári református kollégium tanulója
1909 tanári oklevelet kap a kolozsvári egyetem magyar-német szakán, és a nagyenyedi Bethlen kollégium tanára lesz
1913 megszületik első fia, a később szintén íróvá érő Jékely Zoltán
1918 az Új Erdély folyóiratban publikál először, Áprily Lajos néven
1923 Dijonban francia nyelvtanári diplomát szerez
1926 Kolozsvárra költözik családjával, a Református Kollégium tanára lesz
1928 az Erdélyi Helikon szerkesztője
1929 Budapestre költöznek
1934 a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója; tanítványa többek közt Nemes Nagy Ágnes
1935 féléves európai tanulmányút
1942 rövid időre visszaköltöznek Erdélybe
1943 Szentgyörgypusztán telepszik le (Visegrád közelében)
1967 a hárshegyi szanatóriumban meghal

Falusi elégia
1921

Az akkor még eredeti nevén (Jékely Lajos) tanárkodó költő évekig titokban írt, csak a feleségének mutatta meg verseit, mígnem 1918-ban elküldte az Új Erdély szerkesztőjének Áprily néven. Kilétére még két évig nem derült fény, de versei Erdély-szerte nagy feltűnést keltettek csiszolt formájukkal és csendes, elégikus, letisztult tartalmukkal; maga Reményik Sándor írt köszöntő verset a rejtőzködő poétának, aki válasz-versében így jellemzi a maga melankóliára hajló, csöppet sem harcos természetét: „A torna végét egyre várnám, / de dárdámban nincs irgalom, / mert villogó öngúny a dárdám / s vasellenzőm: a fájdalom.” (A torna végén) Egy ilyen öngyötrő alkatnak csak még jobban fáj a külvilágból jött gyötrelem: a Falusi elégia verseinek nagy része a világháborúban odaveszett társakat siratja el. Ahogy a kötet Ajánlásából is kiderül: az alaptónus a szomorúságé, az őszé, a télé, a veszteségé. A Falusi elégia nem tipikus első kötet: a harmincnégy éves költő hangja érett, kiforrott, klasszikus veretű dallam. Molter Károly így írt a kötetről: „Gazdagok vagyunk, van Áprilynk. Néhány név csak, amitől nő a dölyfünk, és Pesttel feleselünk decentralizáltan. Sietünk mondani, tisztelet törekvéseinknek, mi adtuk Áprilyt. ... Nézzetek ide, ez a mi ajándékunk, erdélyi anyag és százados ötvözés munka-remeke.”

Ábel füstje
1957

A költőnek az 1939-es Láthatatlan írás után tizennyolc évig nem jelenhetett meg könyve; végül Illés Endre bíztatására 1956 nyarán jelent meg válogatott verseinek és drámáinak gyűjteménye. A költő maga azt írta erről az összegző pillanatról: „Tudom, hogy a hetvenedik év, amelyet betöltöttem, nem tető. Kifutó hegy a mélység felé, ereszkedő, mely sötét völgyek felé mutat. De olyan magaslata van még, ahonnan átfoghatom az életemet, megölelhetem a sok tetővel integető földet, melyen születtem, s mely emberré nevelt, átölelhetem a nemzetet, melyhez tartozom ...” A kötet az teszi különösen fontossá nemcsak Áprily életében, hanem a magyar irodalom történetében is, hogy mennyiség és minőség tekintetében valószínűleg Áprily Lajos versbeszéde tette a legtöbbet azért, hogy a négysoros vers mint önálló forma teljes jogúvá váljék a magyar költészetben. Életművében csaknem négyszáz négysoros található, ezek teszik ki verseinek mintegy negyedét (az Ábel füstjében százkilenc, a Jelentés a völgyből kötetben kilencven, az Akarsz-e fényt? című posztumusz kötetben pedig százhetvenegy négysoros van). Ezek közül a jellemző című Négysoros a négysoroshozt érdemes idézni. Ebben a versben fogalmazódik meg ugyanis az a gondolat, amely az melankóliát teszi meg a négysoros ideális témájának, s ugyanakkor az érzelmi értéket (a "könny" őszinteségét) az esztétikai érték fölé helyezi: Nem Dionysos ihlet, négysoros, / inkább borongó vagy, mint mámoros. / Bizonyosan nem is vagy műremek - / Egyet tudok: mélyedben könny remeg.” Azért figyelemreméltó ez a megállapítás, mert Áprily négysorosaira korántsem a henye érzelgősség a jellemző. A szigorú forma visszafogja a tartalom melankóliáját, a tartalomét, amely valamiképpen mindig a világ időbeliségét, a szemlélő mulandóságát sugallja. Az idő múlása, ami egyformán érint természetet és embert, állandó motívumai a négysorosoknak. Áprily egyik versében maga is az öregedéssel, a gyengülő ihlettel magyarázza a négysoros kényszerűségét: bár behavazta az öregség, vallja, hogy van élet a hó alatt, hogy a versek "...zúzmók és mohok,/ melyek kilátszanak a hó alól." (Senilia, az Akarsz-e fényt? című kötetből). A négysorosok azonban semmiképpen nem tekinthetők a pislákoló ihlet utolsó lobbanásainak: teljes értékű versek, amelyeket maga a költő is egésznek vall. A kötet címadó négysorosa így szól: „Tudod-e, Ábel füstjéből mi lett? / Nézd azt a selymes, szőke felleget. / A Kain füstje? Mint szenny és korom / ott feketül a bús világ-romon.” A kötet Madarak zenéje ciklusában a "szépséget" találja meg a madarakban: "Leszállnak" lelke "vén fájára ringva". A fényhez hasonlóan, a mámoros madárdal is a transzcendenciára irányul, testetlensége, megragadhatatlansága az isteni lényeg mindent átható és felemelő jelenlétére utal. „Megjött. Dalol már diadalmasan / színt színnel rejtő lappangó helyén. / A hangnak oly sugárzó színe van, / hogy kertünkben körül megnő a fény.” (Jynx torquilla)

Jelentés a völgyből
1965

A kötet címe kétféleképpen értelmezhető: a völgy egyszerre jelenti a költő térbeli otthonát, Szentgyörgypuszta völgyét, és időbeli lakóhelyét, az öregség völgyét. A kötet négy nagy ciklusra oszlik és az előzőnél valamivel kevesebb négysorost tartamaz, viszont több benne a más formában írott vers. Az első ciklusban, amely az Ámulni még címet viseli, huszonhárom négysoros van, közöttük néhány olyan is, ami magáról a négysorosról beszél. A legelső négysoros is ilyen jellegű, már címével - Jöjj, négysoros - is találóan nyitja meg az egystrófás versek sorát, melyeknek motívumai ezúttal is valami valóságfelettivel állanak összefüggésben. A kötet négysorosai onnan indulnak, ahol az előző kötet zárlatának hangja elhalt: a mélységben, a völgyben: "Ragyogj, tető. Másnak ragyogj. Hiába." (Hol itt a rév?), "...itt a tetők és vágyak nem merészek."(Fényképemre). A völgyi lét növekedő sötétségében újabb motívum tűnik elő, a Rém, a szörny, a sárkány alakja. A felhőkre azonban, a transzcendencia jeleire és őrzőire, most is fel lehet nézni. A "felhők hősi kórusa" ad erőt az élethez és a versíráshoz. A halál motívuma egyre erősebb: az utolsó előtti, Epitáfium című ciklust a haláközelség jellemzi, akárcsak az Ábel füstje végakkordjait, a május illatába is "halálszag" vegyül. Az eddig erőt adó nyár "halálos ízű, furcsa", a természeti képek ritkulnak, egyre többet szól a költő sorsról, időről - "csodát" sürget, élni akar. Hol van már az Ábel füstjének színpompás madársereglete? Csak a síró vadludak, csak a fázó csókák és rigók maradtak – meg a figyelő szajkók: “Körülöttem nagy őszi hallgatás van. / Egy-egy szajkó ha néha megtöri. / Ha volna erre egy remete-társam, / Így köszönhetnénk: Memento mori.” (Nagy, őszi csend) „Ez a lélek ... elvégeztetett, mielőtt líra lett. Ember, aki így szólt: én Áprily Lajos, az életet befejeztem, ami maradtam: elégia... S ha elégia, nem tolakodó. Az erdőkbe, havasokba, szomorú sorsú emberekbe rejtező elégia, s csak itt-ott riadunk rá, hogy mindez ő, Áprily Lajos, aki alig szól bele a tulajdon világába. Októberi séta ezeken a verseken áthaladni. Különös pirosas elégiák, nem szürkésfeketék, mint Juhász Gyula elégiái, pirosak, piros levél és piros bogyó, erdőkre emlékező, melyek voltak és az őszé lettek.” (Németh László)

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!