Szerzői oldal

Bella István
( 1940 - 2006 )

» Szaggatott világ (1966)
» Az ég falára (1984)
» Ábel a sivatagban (1998)

Életrajz

1940. augusztus 7-én született Székesfehérváron
1959 az ELTE magyar-könyvtár szakán szerzett diplomát
1961-62 Bokodon népművelő
1964 az ELTE jogi karának könyvtárosa
1965 a Tiszta Szívvel folyóirat szerkesztője
1968-1970 műfordítói ösztöndíjjal Lengyelországban tartózkodik
1970-1977 a Magyar Papír nevű üzemi lap munkatársa
1978-91 a Élet és Irodalom munkatársa majd rovatvezetője
2006. április 23. Budapesten meghal

Főbb díjak:
1970, 1986 József Attila-díj, 1988 Az Év Könyve Jutalom, 1988 Déry Tibor-jutalom, 1992 A Magyar Művészetért Díj, 1993 A Magyar Honvédség és a Magyar Írószövetség Nívódíja, 1994 A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, 1995 A Magyar Honvédség és a Magyar Írószövetség Nívódíja, 1996 Horizont-díj, 1996 a Magyar Honvédség és a Magyar Írószövetség Nívódíja, 2001 Kossuth-díj

Szaggatott világ
1966

“Izmindi József a birkapásztor, / meg Herz András a postasorról, / meg Horváthék az öregutcán, / a Vén Meszkó arca koromból / – ennyi örökség jutott rám.” (Arcok) Az első kötet számos verse foglalkozik az elődökkel és ősökkel, vagyis azzal az éltető hagyománnyal, amelyet a fiatal költőnek sikerül hibátlanul szép, erős versekké emelnie. Bella István biztos kézzel kezeli a dalt, és már ekkor teljesen egyéni a hangja – csak rokonként, nem mesterként sorolhatóak a költőtársak: József Attila, Illyés, Nagy László nevei (a kötetben például József Attilának és Juhász Ferencnek ajánl verset). Az emlékezetes metaforák, festői képek (“Szél zúdít rozsdás csillagot”, Szél zúdít…; “mint egy befagyott vízesés, // én sem hallom már magamat. / Fekszem torlódó ég alatt”, Torlódó tél) valóságos világ-mítoszt teremtenek, amelyben a költő feladata, hogy kínnal és szenvedéssel, de megszülje-kimondja az igazságot, hiszen ő az, aki “ivott az ég vizéből”. Az ifjúság csupa teremtő-pusztító vadság és szerelem – nem véletlen, hogy Bella István, aki mindig megőrizte magában ezt a tudást, olyan szerelmes verseket írt, amelyek a magyar irodalom legszebbjei közé tartoznak; már az első kötetben felbukkan a nagy szerelmi líra forrása és ígérete. “… Én hallgatok mert jól esik / hallgatom szívveréseid / mint csitul némul el a harc / amíg hajaddal betakarsz …” (Maradj velem)

Az ég falára
1984

A válogatott versek (1958-81) kötete átfogó képet ad a költői életmű addigi részéről, a fiatalság “világszaggató szerelmétől” az emlékeztető, fiatalságba visszavezető kérdésig: “Tudsz-e még világul?” Himnikusság és játékosság egyszerre van jelen a kötetben, dalok és ódák együtt élnek a kínrímekkel és gyerekversekkel, az élet és a halál úgy váltja egymást itt, mint hóförgeteges tél és rekkenő nyár, nappal és éjszaka. Az első mondattól (“Csak aki olyan fiatal”) az utolsóig (“eléred-e még?”) szépen megszerkesztett ívben sorjáznak a versek, számot vetve a szándékolt fordulattal is: „Úgy írtam eddig én a verset /ahogy csak népmesék születtek ... /E dalokat el kell temetnem, / hogy dallá magamat tehessem” (Úgy írtam én, Az ifjúság múzeuma kötetből). “Bella István valójában a szépség szerelmese lett. A szabadság, a magyarság, a szerelem, ahogy verseibe került, mindjárt képpé (nem hasonlattá!) változott. Fényleni kezdett, a benne képződő ragyogás gyönyörködtetett és átadta a költőben felgyűlt gyönyör érzetét. Barátai mind többet politizáltak, ha az ideológiát messze kerülték is. Bella István csak versben gondolkozott-gondolkozik: ami világként megjelenik a számára, az mindjárt képpé szerkesztődik. Legkevésbé retorikus költőnk: sohasem lamentál, versében minden képpé lényegül át vagy cselekvésként rögzül. Ennyi mozgás, kapcsolódás, érintkezés és szeretkezés rajta kívül talán még csak Weöres költészetébe költözött a magyar lírában. A vers poénnal kezdődik, és benne zárul. Magyarázni nem lehet, érvelni vele nem lehet, politizálni vele nem lehet - de lehet általa beleszeretni az életbe, lehet a segítségével szeretni a szerelmet és lehet végtelenül elkeseredetten fájni, ha arra készül fel a lélek.” (Kabdebó Lóránd)

Ábel a sivatagban
1998

“Egy új könyvet, így az Ábel a sivatagban-t is illik az eddig befutott pálya csúcsának tekinteni. A bíráló is szükségképpen azokat a gyökereket keresi igazán, amelyek ennek a csúcsnak éltető erejét adják: az Ábel-motívumot. A cím kettős jelentéssíkja ugyanis kétségtelen. A Tamási Áron-i jelentés sajátosan magyar és sajátosan magyar történelmi helyzetből fakadó. Ábel azt mondja: ’Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.’ Ez az otthonlét az embermértékűen belakható haza, hiszen a Tamási-féle Ábel-metafora ezt keresve kóborol valamiféle (ám nem feltétlenül lakályos és alkatára szabott), helynek csak ráfogással nevezhető világban: a rengetegben, az országban, Amerikában. ... A sivatagba azonban a közép-európai Ábel-figura legföljebb csak a vakvégzet döntésének következményeképp kerülhet, s legkevésbé sem önszántából vagy kalandvágyból. A sivatag a nincs, az elképzelhetetlen, a legvégső hiány, amelynél nincsebb már nem is lehet. ... A sivatag: végállomás, a személyiség végső leszámolása sohasem volt lehetőségeivel. ... Az abszolút igazság Istennél van, vagy sehol. De mégis, mi végre van a világ? Az Ábel a sivatagban alapkérdése ez.” (Kemsei István)

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!