Szerzői oldal

Berniczky Éva
( 1962 )

Életrajz

1962. december 29.-én született Beregszászban
1980 szülővárosában tanult és érettségizett
1987 az Ungvári Állami Egyetemen tanári diplomát kapott; Ungváron él; a Pánsíp munkatársa
2004 az Élet és Irodalom tárcaírója, a Terasz és a Litera munkatársa; két mesekönyv és társszerzős kötet után megjelenik első önálló novelláskötete Budapesten

Főbb díjai:
1998 Az Élet És Irodalom novellapályázatának III. díja, 2000 Bárka-díj, 2001 Az Üzenet folyóirat és az Etna webmagazin Kosztolányi-pályázatának III. díja, 2004 Benedek Elek-ösztöndíj, 2004 Déry Tibor-díj, 2005 Márai Sándor-díj, 2006 ARTISJUS Irodalmi Díj, 2010 Potusnyák-díj

A topáz illemtana
1999

A szépen megkomponált, képeket, verseket és prózai írásokat kombináló kötet Kovách A. Vadim és Medveczky Ágnes festményei mellett az írónő 13 novelláját és férje, Balla D. Károly verseit tartalmazza. A különböző műfajú alkotások felelgetnek egymásnak, megteremtődik kép és szöveg, szöveg és szöveg egysége, pedig a különböző novellák, a szépen kidolgozott, jellegzetes stílus ellenére más-más hangnemben szólnak, az abszurdtól a realistán át a mágikusba hajló szövegig. Berniczky legtöbbször talán Beckettre utal, mottóval vagy nevekkel, hiszen a világ, amelyet leír, egyszerre különös és értelmetlen, régi és (kopottasan-szegényesen bár, de) nagyon is mai. „No, fiú, vágd ki gyorsan és tedd el jó helyre magadnak ezt az egyszeri kockát az amúgy banális világból, amíg senki sem veszi észre!” biztatja Berniczky Éva egyik szereplője a másikat (Üvegszemű angyalok), és ezt teszi maga az író is: kimetsz és helyrerak, megmutatja a világ összefüggéseit vagy egyenesen összefüggéstelenségét. A kötet egyik legemlékezetesebb darabja éppen egy szülés leírása: a burokban született, nem egészen egészséges gyermek világrajöttének csodája egy elképesztően koszlott kórházban esik meg (Mint aki meg sem született) – ám a novellabeli orvossal ellentétben, aki „Sohasem járt utána egyetlen csodának sem”, az írónő igenis utánajár: megmutat és felmutat – de sohasem bombasztikusan, hiszen a kötet Berniczky Évától származó mottója a következőképpen hangzik: „A váratlanul talált kincseket nem szabad komolyan venni, különben eltűnnek, a semmibe mosódnak, mert sorsuk a titokzatosság, a sejtelem, a megfejthetetlen.”

A tojásárus hosszúnapja
2004

„Hová is mehettek volna. Az idő megállt, vagy visszafelé pergett, nem szállhattak ki belőle...” A kárpátaljai írónő első önálló novelláskötete tizenöt kemény, remekül megkomponált írásban, hosszú, kanyargós mondatokkal mutatja be egy tovatűnt korszak maradványain terpeszkedő reménytelen új kor különös, mégis hétköznapi figuráinak történetét. „Első kötet, fortissimo” írta egyik kritikusa, Báthori Csaba, aki kiemeli az írásmód kidolgozottságát és a szereplők egymást nyomorgató, keserű életének felejthetetlen bemutatását is; mások Maupassant, Csehov, Bulgakov, Thomas Mann vagy éppen Tatyjana Tolsztaja és Bodor Ádám nevét emlegetve méltatják a hangulati egységet, a tragikus és komikus elemek váltakozását, a szétesett birodalom romjain (beazonosíthatóan a mai Szovjetúnió magyarlakta vidékén) vegetáló embersorsok éles szemű, mégsem hideg bemutatását méltatják, a kétnyelvűség és a keveréknyelv szükségszerűségének erényeit (a kötethez külön mellékelt a szerző egy magyarázatot az idegen szavakhoz), az orosz kulturális utalások ismerős idegenségét, a burjánzó képiséget, az álom és a fantázia meghatározó szerepét vagy éppen a „képvezetés pontosságát” (Schiller Erzsébet) emelik ki. Az író egyik, a legkevésbé sem személyes vallomásából is éppen ez a pontosság és fegyelem sugárzik, az egyediben az általános keresése, a szakma és a világ iránti alázat, a belső mérce meghatározó fontossága: „Miközben szigorú ragaszkodásban telnek napjaim, az írás felszabadít kötöttségeim alól, nem határolja be az általam belátható teret és időt. ... Egyszerűen csak írok, illetve írni tanulok. Novelláim, tárcáim a Bárkában, Élet és Irodalomban, a Holmiban jelennek meg. Ennyi. Meg néhány kötet. Mióta rászoktam a gátlástalan szabadság ízére, tulajdonképpen nem történt velem semmi eget rengető. Ha történt volna, valószínűleg kimenekülök belőle. Míg egyesek a tömegeknek írnak, én igyekszem kiírni magam a tömegből.” (Berniczky Éva)

Várkulcsa
2010

Képzeljünk el egy olyan vidéket, ahol a határnak nem kettő, hanem három, vagy négy oldala is van. Ha ez meg van, akkor gondoljunk arra az öreg bácsira, aki 5 ország állampolgára volt, méghozzá úgy, hogy a lábát ki se tette a falujából. Hogy hol járunk? Kárpátalján, a mai Ukrajna legnyugatibb szegletében, mely egyszerre határos Lengyelországgal, Szlovákiával, Romániával és Magyarországgal. Hogyha elolvassuk Berniczky Éva legújabb elbeszéléskötetét, akkor ehhez még azt tehetjük hozzá, hogy a valóság és a képzelet folyton billenő határán járunk, ahol minden képlékeny, minden és mindenki folyamatosan átváltozik. Állandóság egyedül az a visszafogott irónia, kristályos érzékenység és konok embertani figyelem, ahogy az elbeszélő tekintete folyamatosan pásztáz. „Európa sötét vakbele” – így jellemzi az írónő egy másik művében a térséget, amely nem mellesleg Európa mértani közepe is. A szegény külvilágot Berniczky minden esetben nyelvi gazdagsággal, ritka szavakkal, pompás jelzőkkel ábrázolja. Így lesz az egyszerre még szegényebb, és annál is gazdagabb. Az elbeszélt világ amennyire valódi, annyira elképzelhetetlen is egyszerre. A kettő feltételezi és kiegészíti egymást. Amennyire reális, annyira szürreális. Mindezt jól példázza a címadó szöveg is. Várkulcsa: egy mesebeli kulcsra asszociál az olvasó, amely kinyitja a vár kapuját. A megoldó-kulcs ennél sokkal egyszerűbb: Várkulcsa (Klyucharki) a Munkácsi járás egyik települése. Zsákfalu. Nem sok út vezet oda, de onnan már sehová se lehet menni. Így élnek a világ végén Berniczky hősei és hősnői is, akik általában valami képtelen vagy misztikus szakmával foglalatoskodnak: kakasszállító, kéményseprő, burgonya-sütőnő, bádogos, koporsókészítő, poloskaidomár. Csupa kókler, csupa mester az Isten háta mögött, és a női elbeszélő szeme előtt. Szemfényvesztések és mutatványok igazsága tárul fel a novellák lapjain. Másfelől rengeteg a szervi baj: hólyaghurut, prosztatatúltengés, hisztéria, őrület, de még a kutya is epilepsziás. Berniczky szereti a szélsőséges figurákat, mondhatni ők állnak a novellák mértani közepében. Amellett, hogy extrémek és betegek, van még egy lényeges tulajdonságok: nők és férfiak. Ez pedig ebben a prózavilágban igencsak árnyaltan, fülledten és erotikusan jelenik meg. Delejező történeteket olvashatunk közeli falvakról és távoli emberekről. Elbeszélőnk arcán pedig mindig egy kis mosoly gödröcskéjét fedezhetjük fel, de azt, hogy ennek a gödröcskének hány határa van, mi magunk se tudhatjuk.

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!