Szerzői oldal

Ferdinandy György
( 1935 )

Életrajz

1935. október 11. Budapesten született
1950 a budapesti piarista gimnázium diákja
1954 a Fővárosi Autóbuszüzemben dolgozik buszkalauzként mint deklasszált polgár-sarj
1954 a budapesti ELTE bölcsészkarának vendéghallgatója
1959 irodalomtörténetből doktori címet kap a Strasbourgi Egyetemen
1956-1964 Párizsban él; rakodómunkás, egy párizsi könyvkiadó ügynöke, akkumulátor-töltő munkás a kölni Ford-gyárban, bankár-gyakornok; franciául ír az 1956-os magyarokról Franciaországban
1964 áttelepül Puerto Ricóba
1962-1970 a Szomorú Vasárnap szervező-szerkesztője
1966 megjelenik első novellája Magyarországon
1964-1976 professzor a Puerto Ricó-i Állami Egyetemen; tantárgya: “A nyugati civilizáció”
1976-1985 a Szabad Európa Rádió külső munkatársa; miután félig hazatelepült, az Eötvös Collegium és a pécsi egyetem vendégtanára
1988 számos külföldi (francia, amerikai, spanyol) megjelenés után megjelenik első regénye Budapesten; ettől kezdve idegen nyelvű kötetei is Magyarországon jelennek meg

Főbb díjai:
1961 Del Duca-díj (Franciaország), 1964 Saint-Exupéry-díj (Franciaország), 1993 Az Év Könyve Jutalom, 1995 József Attila-díj, 1997 Márai Sándor-díj, 2000 Krúdy Gyula-díj

A Vadak Útján
1986

Chicago-ban megjelent elbeszéléskötet az író jellegzetes élményanyagából táplálkozik, tele egzotikus, „madárlátta mesékkel”, ahogy maga az író nevezi őket. Ferdinandy írásmódja igen jellegzetes, „elbizonytalanított életrajzi vonatkozásaival, klasszikus novellaszerkezetével, újszerű önreflexivitásával, párás, máskor elegánsan hűvös mondataival. Az összetéveszthetetlen hangulat forrása valamiféle új érzékenység-elegy: elemei az emberi gyarlóság vállalása, a tragédiák semmiségként történő előadása, a gyengék iránti részvét, az iróniával uralt érzelmesség. ... Az elbeszélő látszólag egykedvűen bolyong az elszalasztott lehetőségek egzotikus vagy szürke múltbéli színterein – fájó, furcsa, nehezen értelmezhető nosztalgiát keltve az olvasóban.” (Doboss Gyula)

Furcsa, idegen szerelem
1990

„Trópusi szigetemen néha összeülnek az öregek, és elmesélik egymásnak az évszázad egyetlen eseményét, az 1928-as hurrikánt, amely kis híján komoly kárt okozott a Kordillerák kávéültetvényeiben. Mélán bólogatnak, szivárgó, fátyolos szemükben mázsás unalom. Minket, magyarokat elkényeztetett a történelem. (...) Volt itt, aki egymás után négy ország állampolgára lett, anélkül, hogy elhagyta volna szülőfaluját, mások a nagyvilágban csavarogva gyűjtögették az állampolgárságokat. Ebből az utóbbiból: a csavargás élményanyagából táplálkozik az itt közreadott válogatás, amelyben harminc év kisprózai termésével találkozik az olvasó. Nyugati a szem, és talán itt-ott a technika, hiszen életemnek több mint a felét éltem le a Vadnyugaton, mégis úgy érzem, hogy amit művelek, magyar irodalom. Öt, 1965 és 1986 között, Münchenben, Párizsban és Chicagóban két-háromszáz példányban megjelent füzet írásaiból merít tehát ez az összeállítás. A háttér: nyugati életem kulisszavilága, Franciaország, a dél-spanyol tengerpart, Amerika, és az apró karibi sziget, ahonnan – mint a madárlátta kenyér – megtér most a magyar olvasó asztalára ez a talán furcsa, szokatlan, ám érzésem szerint autentikus és megszenvedett kötet.” (Ferdinandy György)

Üzenőfüzet
1991

Egy „leprás hónaposszobában, az Egyenlítő vasabroncsa alatt” egzotikus lények élnek: „Furcsa kreatúrák ezek az apró, trópusi asszonyok. Értenek hozzá, kordában tartják a férfiakat. Mégis megrémíti őket minden független, szabad ember. Akinek csak saját, külön bejáratú élete van.” (Kolibripár az ablak alatt) A kötet, amely Magyarországon kezdődik a forradalom előtti katonai büntetőtáborok poklában egy Yuri nevű fiú egyes szám harmadik személyben elbeszélt történetével, a forradalom utáni emigrálás személyes hangú elbeszélésével folytatódik, és megint Magyarországon ér véget. Közben azonban nagyon is valóságos mesék sorjáznak a délszaki asszonyokról, egy másik világ különös élettempójáról, ahol valaki, egy magyar író, mégis ír; otthon is, itthon is. Akkor is, ha csak mi értjük. „Amit ott megtapasztaltam, az tényleg a legtöményebb magány” mondja Puerto Rico-i időszakáról az író egy interjúban. “A honvágy-romantika a dilettánsokra jellemző, akik úgymond a könnyeikkel írják a könyveiket. Én nem könnyel írok, hanem tollal vagy ceruzával. Mindezzel együtt az tényleg nagyon rossz dolog, hogy az ember legfeljebb csak egy évben egyszer látja a szeretteit, a barátait. Az ember ilyen helyzetben begubódzik, megkeseredik, szótlanná válik. Ezek a dolgok nincsenek eredendően a természetében, hanem a hosszú, magányos évek következményei. Nem beszélve arról, hogy az írónak egy idegen környezetben nincs módja arra, hogy kontrollálja az írásait.” A könyvben pedig így ír ugyanerről: „Szürkületkor visszaülök az asztal elé. Makacs szokás, nem indul be nélküle a nap. Elolvasom, amit írtam az éjjel, meghúzom, belejavítok. Múlik az idő, felszívódik a sok zavaros hajnali álom. Mindaz, amire még csak gondolni se szabad. Végül is nem rossz, amit csinálok. Pontos, arányos. Ennyire futotta: mást, többet nem tudok.” (Távlattan)

Gyönyörűen tudott fütyülni
2001

“Van bennem valami alapvető sikerellenesség, viszolygás minden ügyeskedéstől. Pedig engem általában ügyesnek tartanak, ami rendkívül sért és bánt. Ez egy tévhit rólam. Azt hiszem, hogy a félresikerült életekhez, az útpadkára szorultakhoz való görcsös ragaszkodásom minden írásomban benne van. Első prózakísérletem, a novellának csak nagy jóindulattal nevezhető Csőlakók óta kis híján kétszáz novellám jelent meg. Tizenöt magyar kötet, és körülbelül ugyanennyi francia, spanyol és német fordítás. De a lényeg, azt hiszem a mai napig nem változott. A strasbourgi csöves hű maradt az óhazához, úgy, hogy menet közben, ha csak tehette, kétvállra fektette a vadnyugatot. Tessék megnézni: sikeres emberekről vagy élethelyzetekről én még sohasem írtam. Bestsellereket írni nagy pénzekért? Jó lenne, de az nekem nem megy. Egy szövegben, amit most fejeztem be, az írói tisztességről esik szó. A Gyönyörűen tudott fütyülni szegény és ismeretlen elbeszélője sikerregényt szeretne írni. Hónapokon át gyűjti az anyagot, kéjgyilkosok és kalandorok izgalmasnál is izgalmasabb történeteit. A regény azonban csak akkor mozdul el a holtpontról, amikor az elbeszélő menet közben megtalálja régi önmagát, marginális és megalázott hőseit. ’Ezt írtam egész életemben’ - döbben rá. ’Az elesettek, a kisemmizettek krónikáját. Monoton, egyhúrú kis dalokat.’ Ebből a törmelékből pedig - hiába minden - nem lesz sikerirodalom.” (Ferdinandy György)

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!