Szerzői oldal

Garaczi László
( 1956 )

Életrajz

1956. július 17. Budapesten született
1981 Ho Shi Minh Tanárképző Főiskola, magyar-történelem szakos diploma
1982 óta szabadfoglalkozású író. Prózán kívül drámát, forgatókönyvet, esszét és verset is ír, illetve németből fordít.
1988 Eötvös Loránd Tudományegyetem, filozófia szakos diploma

Díjak
1985Móricz Zsigmond ösztöndíj
1987-88, 1992 Soros-ösztöndíj
1989 A Jövő Irodalmáért Díj
1990 H. C. Kaser-díj (Olaszország)
1991 Füst Milán-díj
1993 IRAT nívódíj
1994 Déry Tibor-díj
1994 Alföld-díj
1995 OMI ösztöndíj (New York)
1996-97 DAAD ösztöndíj (Berlin)
1998 A Soros Alapítvány Krúdy Gyula-díja
1999-2000, 2002-2003 NKA ösztöndíj
2001 József Attila-díj
2001 Szép Ernő-díj
2002 Márai Sándor-díj
2005 Édes anyanyelvünk, Katona József drámaírói, alkotói ösztöndíj
2006 Litera-díj
2006 HP novella-pályázat 1. díj
2007 Palládium-díj

Plasztik
1985

"Azért írok, hogy ne kezdjek el hazudni". Garaczi László verseket publikált először, de első kötete már rövidprózát tartalmaz. Írásmódszerét ő maga fogalmazta meg a legpontosabban egyik interjújában: "A megírás fázisában előfordul, hogy többször is átdolgozom a szöveget, kidekázom a szavakat, de ha egyszer befejezettnek érzem, és főleg, ha meg is jelent, akkor ahhoz nem nyúlok többé. (..) A fölösleget ki kell metszeni, akármilyen fájdalmas. Én egészen mazochisztikus élvezettel tizedelem a soraimat. Ha már maximálisan sűrűnek érzem a szöveget, akkor jön a finommegmunkálás." A kötet címe többértelmű: egyik értelmezése a plasztik, mint anyag (a szó 'kábítószer' értelmében is), a másik értelmezése: a magyar kártya lapjai, aminek az egyes szövegek megfelelnek, a harmadik pedig a terroristák plasztikbombája. "Az úgynevezett pályakezdésem, amennyire emlékszem, vidám, offenzív, felelőtlen vackolódás volt" - mondta fiatal éveiből a szerző egy interjúban.

Nincs alvás!
1992

"Aztán fölkeltem, és meghaltam. Teljesítettem a rám kirótt napi penzumot: ádáz kézitusába keveredtem egy utcakölyökkel, titkolt szerelem lángja perzselte szívemet, bemagoltam a Ruhr-vidéket, felköszöntöttem a Maca nénit, egy tükörrendszer segítségével megnéztem a fantomos filmet a tévében, aztán fejemre húztam a takrócot, és súlyos szempilláimat lassan és végleg leeresztettem." A szerző maga "keserű és kiábrándult könyvnek" tartja a novellagyűjteményt, de kritikusai gyakran éppen a humorát emelik ki. A gyermekkori és egészen friss emlékeket, vadreális és szürreális víziókat, lendületet és megtorpanásokat váltogató, különféle novellatípusokat, mitikus struktúrákat imitáló, parodizáló és új színekkel kikeverő szövegek olyasféle hatást tesznek az olvasóra, mint egy színes, intenzív drogos utazás. "Az írás rendszerint felvesz egy szálat, valami nyomot vagy szimatot (érzületfonalat), azt nagyjából követi, közben számos, látszólag oda nem illő jelenséget és motívumot érint, végül sok leírt hurok után előrejut - valahová, néha látszólag ugyanoda. A szubjektív kamera azt is jelenti, hogy az írások nézőpontja állandóan mozog, ez hol bizonytalan, sérülékeny, hol meghitt, otthonos, hol fenyegető (leselkedő) érzést kelt attól függően, hogy mit művel épp a nézőpont szövegbeli gazdája." (Abody Rita)

Pompásan buszozunk
1998

Garaczi önéletrajzi sorozata, a Mintha élnél az Egy lemúr vallomásai alcímet viseli (1996). A sorozat második darabja a szerző gyerekkorának idején, a hatvanas évek második felében játszódik. A kötetek nem nevezhetőek szigorúan regénynek vagy novelláknak, inkább szövegeknek, minthogy aláássák a hagyományos érelemben vett narratívát, amelynek címe az iskolai kirándulásokat idézi A tízévesen magát felnőttnek érző narrátor mégis némi keretet ad a történetnek, amely egy elkövetett csínye után a szülői fenyítéstől való rettegés ideje alatt beszéltetik el - nem kronologikusan, hanem inkább tematikusan sorolva fel gyermekkora szereplőit és eseményeit, egyszerre banálisan (olyan mikro-részletekre is kitérve, mint a korabeli gyerekjátékok és fagylaltok) és nagyratörően: a könyv ugyanis, amely mesterien váltogatja a külső és belső nézőpontokat, legalább annyira kor- mint lélekrajz. Ahogy a kritikusok felhívták rá a figyelmet: Garaczi prózája nem az Ottlik- vagy a Nádas-próza fegyelmezett szerkesztésmódját követi, hanem inkább Mándy vagy Parti Nagy Lajos rokona: inkább vicces, mint fájdalmas, inkább játékosan könnyed, mint felnőttesen komoly.

MetaXa
2006

Ez a kisregény a novellákat, regényeket, drámákat, tárcákat publikáló szerző tizenegyedik kötete. Ellentétben két korábbi kisregényével (Mintha élnél, 1995., Pompásan buszozunk! 1998.), melyek önéletrajzi formát öltöttek, az új mű határozottan nem önéletrajzi jellegű. Garaczi most éppen az Én-től való eltávolodás kísérlete, gesztusa révén próbálja a tudat működését, áramlását megjeleníteni. A főhős, aki egy nem pontosan körvonalazott tragédia (esetleg öngyilkossági kísérlet) után kerül a pszichiátriai szanatóriumba, orvosa tanácsára írja le emlékeit. Csapongó, laza, zaklatott emlékezőt imitál a szöveg, mely paradox módon mégis rendkívül rendezett, arányos és fegyelmezett. A főhős (aki Hirsch doktornő tanácsára a Félix nevet kapja saját magától a harmadik fejezetben) két nő között őrlődik, sajátos művészi ambíciói vannak -- egy vonósnégyes brácsása--, nem találja a helyét a világban. Különös története - a farkasréti bulitól az erzsébet hídi vízbeugrásig - egy rendkívül szövevényes, sűrű, töredékes elbeszélésben, sok apró képpel, jelenettel, utalással, motívummal átszőtt, a tudat áramlását érzékenyen felidéző nagymonológban bomlik ki. A regény egyetlen mondat, a csupa kis betűvel írt szöveget négy fejezetre tagolta az író (ÉN, TE, Ő, X,), a mondat, azaz a regény végén nincs pont. Ezek a formai gesztusok is azt erősítik, hogy itt valaki tényleg önmagának ír, nem másoknak, ki akarja magából írni saját belső világát. Ennek a szándéknak az imitálása során öntörvényű nyelvi világ épül fel, tele ironikus, humoros, játékos elemekkel és a lélek rezdüléseit követő briliáns miniatűr leírásokkal. "Garaczi regényének legnagyobb érdemét az alkalmazott nyelvi gesztusok nyers és pajkos gátlástalanságában, vagyis a nyelvi ornamentika szélsőséges érvényesítésében, valamint a nyelvi egymás mellé rendelések korlátlan szabadságában lehet felfedezni." Margócsy István, Élet és Irodalom "A metaXa nemcsak Garaczi életművének, hanem a kortárs magyar szépprózának is kivételes darabja." Bodor Béla, Litera.hu

Arc és hátraarc (egy lemur vallomásai)
2010

Garaczi László - az epikus középnemzedék egyik legkarakteresebb tagja - legújabb regényét régóta várta a magyar irodalom, és alighanem sokáig is beszél majd róla. Az Arc és hátraarc a nagysikerű önéletrajzi regényciklus (Mintha élnél, 1995; Pompásan buszozunk, 1998.) folytatása. Pontosabban: irányváltoztatása. Látszólag folytatódik minden az életrajz természetes medrében: az első két kötet a gyerekkorról és a kamaszkorról szólt, üdítő szellemességgel, elképesztő lendülettel; a mostani pedig a katonaság körüli évek eseményeit idézi fel. Azonban teljesen más lett az elbeszéléshez és a nyelvhez, tehát a világhoz való viszony, ez pedig mindenre kihat. Hősre, történetre, szerzőre, olvasóra egyaránt. A szellemesség keserűbb lett, a lendület pedig körültekintő fegyelemmé és figyelemmé alakult. A regény narrátor-főszereplője a középiskola után, a hetvenes évek közepén vonul be katonának. Aki ízes, malac katonatörténetekre számít: csalódni fog. Aki az akkori kegyetlenkedő megpróbáltatások megszépülő visszaemlékezését, vagy a közösségi élmény felszabadító hatását várja, szintén csalódni fog. De az is kénytelen csalódni, aki egy diktatúra erőszakszervezetének a kárhoztatását, a totalitárius pokol érzékletes ábrázolását, ideologikus leleplezését várja a könyvtől. „A szavak pontosak és illedelmesek, máskor kétértelműek, rendetlenek, maszatosak és halandók.” (8.) véli kisgyerekként a főhős, aki valósággal habzsolja az új szavakat. „Cserben hagynak a szavak, hiába erőlködöm.” (155.) – idáig jut el története végén az elbeszélő. Garaczi új regénye ennek a szó–fordulatnak a megrázóan-hiteles elbeszélése. A regény legnagyobb erénye, hogy nem szépít, és nem is csúfít. Miközben kikerüli a sztorizgatás csapdáit, szikár anekdotáival visszahozza a történetszerűség létjogosultságát. A személyiségkeresés stációit oly módon járja újra és körül, hogy mindig azonosulni tudunk a főszereplő életidegenségével. Annyira kívülről látjuk őt, hogy szinte magunkra ismerünk. Ehhez az attitűdhöz rezignált, ám mégis életigenlő irónia kell: „Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy.” Az Arc és hátraarc feszes kompozíció, hosszan érlelt, többször is nagy műgonddal átírt, sűrű regény. Egyszerre a hetvenes évek közepének a közérzettérképe, és a megkerülhetetlen magyar katonaság-regény, beavatás-történet, az Iskola a határon (Ottlik Géza) probléma-érzékeny és bátor, ugyanakkor tisztelettudó újrahatárolása.

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!