Szerzői oldal

G. István László
( 1972 )

» Öt ajtón át (1994)
» Kereszthuzat (1996)
» Merülő szonettek (1998)
» Napfoltok (2001)
» Amíg alszom, vigyázz magadra (2006)

Életrajz

1972 Budapesten született (december 21-én)
1997 magyar-angol szakon szerzett diplomát az ELTE-n, befejezte tanulmányait a Láthatatlan Kollégiumban
1997 a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanít magyart, a Károli Gáspár Református Egyetem összehasonlító tanszékén angol irodalmat, az ELTE legújabb magyar tanszékének doktori hallgatója
1999 British Council támogatásával részt vett Cambridge-ben az Angol Író Konferencián,
2002 2004 a British Council versfordító szemináriumát vezeti költőtársaival
2004 október részt vesz a Converging Lines-program keretében rendezett angliai felolvasókörúton

Fontosabb díjai:
1999 Móricz Zsigmond-ösztöndíj, 2006 NKA alkotói ösztöndíj, Nizzai kavics-díj, Radnóti-díj, 2007 Babits Mihály műfordítói ösztöndíj

Öt ajtón át
1994

G. István László nemzedéke egyik legkiválóbb költője. Már első kötetében teljesen egyéni költői hangon szólal meg. Verseinek témája nehezen megragadható, hétköznapi élményekből és a táj látványából alkot szürreális, bizarr képeket, belső lelki tájat. E kötetben zárt, rövid formák uralkodnak. Öt ciklusából (az „öt ajtón” át) kiemelkedik a „Csomók, balladák” és a „Hangok között”, előbbiben világirodalmi parafrázisok (Eliot, Yeats), személyes tartalmú, sűrű szövegű balladák, utóbbiban olykor világirodalmi szereplők szájába adott, mégis ismeretlen beszédhelyzetű, ám intenzitásuk révén szuggesztív, emelkedett szövegek szerepelnek.

Kereszthuzat
1996

A befelé figyelő tekintet második kötetben végképp átadja a terepet az álmoknak. A versek hosszabb lélegzetűek, az első ciklus („Hang és árnyék: álomversek”) egyetlen hosszúversnek is felfogható. Legeza Ilona írja a ciklusról: „álomversekről van szó; gyerekkori álmokéról vagy a gyerekkort visszaálmodó felnőttkoriakról, álomszerű visszarévedésekről vagy álomban való visszaemlékezésekről. Ezek az álomi tájak egyébként fölöttébb prózaiak: előszoba, konyha, lépcsőház, esti fürdés, egy kis kirándulás, úszás a part közelében ’csak a part mentén. csak ott szabad’, könnyű betegség, vacsora stb. Ami álomi bennük, az a versek atmoszférája, furcsa irizáló volta, a kontúrok elmosódottsága, illetve irreális határozottsága, a szinekdochék mindenütt való eluralkodása, a gyermeki prelogikus vagy mágikus gondolkodásmód, bizonyos sorok, fordulatok, szintagmák, jelenetek állandó, szinte kényszeres ismétlődése.” A kötet későbbi verseiben is fontos szerepet kapnak az álmok, az álom-evidenciák, akár egyetlen, nyelvileg egyszerű, képében-logikájában szürreális dalban van kimondva („Harangozásra”, „Évszakok születése”, „Körtánc”), akár valami álomi történet az alapja („A kastélyban”; az utolsó ciklus versei). Az álom fogalmával függ össze, hogy a kötetben szimbolikus szerepet kapnak a látás és a vakság képei. Az utolsó ciklusában – az elsőhöz hasonlóan – mások környezetében, társas terepen (büfé, házibuli, busz, strand) jelenik meg ugyanaz a magány, amely a többi versben az álmot látja.

Merülő szonettek
1998

A harmadik kötet, G. István László egyik legszigorúbban szerkesztett, legegységesebb könyve, kétszer tizenöt szonett. A versek alaphangja a szenvedély, megnevezetlen élményük leginkább a szorongáshoz, a vágyhoz, a szomjúsághoz áll közel (amelynek tárgya lehet Isten, a teljesség, egy másik ember, helyenként viszont önmagát szólítja meg bennük a beszélő). A mondatok látszólag érvelő szerkeze öntörvényű logikát követ, ezáltal, valamint erős zeneiségükkel húzzák át önmagukon az olvasót. Egy-egy élmény-töredéket mondanak ki, ennyi marad megfogható, de minden vers egészében hat, és pusztán racionálisan nehezen fejthető meg, így lényegében a kimondhatatlan élmény beszél bennük. „… harmadik kötetét olvasva boldog vagyok. Érett, a maguk egyéni módján kiváló költemények sorjáznak előttem, saját, egységes hang különbözteti meg pályatársaiétól. Szigora nem engedett semmi csábításnak. Volt bátorsága hozzá, hogy ne álljon meg a vers megmunkálásának tetszetős félútjain, ahol pedig bizonyára megvolt már a sorokban mindaz, ami mondandót a versbe szánt, de igénye kényszerítette rá, hogy megtalálja a legvégső kifejezést. És íme, az eredmény: hibátlanul kész lírával lép elénk, megalkuvás nélkül hordozza korszerű-egyéni tartalmait, anélkül azonban, hogy a rettentő belsőmunka meglátszana a versen, melynek felszíne oly tökéletesen szép és – látszólag – egyszerű, mintha mi sem volna természetesebb annál, amit mond. Súlyai többedik olvasásra buknak elő, s így együtt, a szépség és a súly, nagyívű és mély költészetet állítanak elénk.” Székely Magda

Napfoltok
2001

Háromszor harminchárom vers és egy versfordítás (Emily Dickinsontól). A versek azonban nyitottak (talán ezt jelzi, hogy általában címük sincsen), csak lazán kötődnek egymáshoz, képeik mozaikszerűbbek. Előfordul közöttük sűrűbb szövésű vers, váratlan, ütésszerűen erős sorokkal („Milyen őrzés”; (Felhőben); „Folyósodrás van a kőben is”), négysoros, dalszerű darab is, és egy hosszabb ciklus: (A Duna győzi), amelyben a mai társadalom egy-egy alakja mondja el (Arany János Hídavatás c. verséhez hasonlóan) utolsó monológját. „G. István László versei illékonyak, megfoghatatlanok: nincsen felidézhető történetük, tartalmuk, csak képek sodródnak, futnak egymásba bennük. Mintha különféle állagú, súlyú szótömbök állnának össze: vagyis amit olvasunk, az nem csupán szavak együttese, hanem valami zenei, matematikai egység, amelyben a szavak jelentése csak egyike a súlyozó elemeknek, de maga a szerkezet valami mélyebb, tudattalan logika elvei szerint szerveződik. Egy alanytalan, végtelen monológ örvényébe kerülünk. Benyomások, érzületek kavarognak: sohasem mondatik ki, valójában mi körül gyűrűzik a vers. Mintha maga az írás lassú, koncentrikus közelítés lenne saját megragadhatatlan tárgyához. Vissza-visszatérő motívum a nézés, a szédülés, és a versek mindeközben saját mondataikkal is ezt az örvénylést idézik, körbefordulnak, visszatérnek kezdetükbe, körbeírják a kimondhatatlant, saját felépítésükkel modellezve magát a gondolati folyamatot. /…/ A belső távlatok vidéke ez a táj fáival, köveivel és folyótorkolataival: a személyiség befelé tágul és oldódik személytelenné a látványtöredékekből rekonstruált világban. /…/ A kitartott figyelem szomorúsága visszhangzik G. István László mondataiban: "Ruhád is gyógynövényillatú – / felhőben vesz körül, hogy nem vagy / embernek való." Nem valami könnyes szomorúság ez, ellenkezőleg: tág, figyelmes, ráérős, hátborzongatóan idegen és örök életű, mint egy napfoltot bámuló angyalszem.” Tóth Krisztina

Amíg alszom, vigyázz magadra
2006

Az ötödik, ezúttal ismét erőteljesen szerkesztett kötet két nagyobb részből áll, ezek három-három ciklusra tagolódnak. Úgy Istenes versek, hogy közben szorosan kapcsolódnak a korábban bejárt érzelmi területekhez (magány, hiányok, szomjúság, keresés). „G. István László új kötetében a magyar líra egyik sok évszázados vonulatát követve kétely és hit mélyen megélt belső küzdelmeiről ír. A matematikai pontossággal és zenei invencióval megkomponált kötet első felében katedrálist épít a versekből, sőt, mint valami gótikus templomépítő mester, kőszoborfaragásokkal fel is díszíti a homlokzatot, hogy aztán a kötet második felétől kezdve ebben a szavakból létrehozott térben hangozzék el ima, zsoltár, fohász és párbeszéd. Az Istennel folytatott párbeszéd során előbb a kételyekről vall, amelyekből megteremti saját Teremtőjét, hogy aztán Isten belső drámáját, önfelszámoló kételyeit – létének paradox bizonyítékát – jelenítse meg. Isten megszólítása az önmegszólítás drámájából bomlik ki, és megfordítva, a fohász hangsúlya fokozatosan áttevődik a fohászkodóról a fohászt hallgatóra: ’én behunyom a szemem’ – ’rám hunyd szemed’. G. István László sokszólamú istenkereső költészete egy nyugtalan, kutató elme önvizsgálatának összegzése. Hangja megrendítő tisztasággal tölti be a maga-alkotta teret.” Ferencz Győző Krusovszky Dénes írja: „/A Katedrális című első résznek/ … már a címe is jelzi azt a sokrétű közeget, ahol a versbeszélő istent (ami itt egyszerre a másik, az ismeretlen szinonimája is) keresi: Katedrális, Burger King, Resti. Az alapkérdés pedig már a könyv első sorában benne van: ’Mi a félelem záróköve?’ (Katedrális). Ez magára az istenfélésre, s ezzel együtt az isten nemlététől, a metafizikai magánytól való félelemre is vonatkozik. A második kis rész az első kérdéseire úgy próbál választ találni, hogy hétköznapi arcokat, helyzeteket vizsgálva kísérli meg a nem hétköznapit kikövetkeztetni. /…/ Az első fejezet harmadik szakasza erről a pontról rugaszkodik el, s egészen váratlanul a mítoszokhoz ugrik vissza. A sumér, a görög-római és a zsidó-keresztény kultúrkörök néhány alakján keresztül kutatja megszállottan ugyanazt, amit kicsivel korábban még a Burger Kingben keresett. Természetesen a végső kérdésekre itt sincsenek végső válaszok, de maga a munka a lényeges: ’Mint törött cserép, darabját / összetenni nem hiába mindegy,’ (Istár mérlege). Az egész kötet egyik legizgalmasabb része ez, különösen úgy, hogy az itt olvasható versek vezetnek át a második nagy fejezet személyesebb hangvételű lírájába. Az Amíg alszom, vigyázz magadra címet viselő rész dialogikus, hol vallomásos, önmegszólító, hol istentagadó, átkozódó szövegeinek sora (jelzésszerűen) a ’Hitetlen’ című verssel kezdődik: ’Uram, ne játssz velem, ne védj a tűzzel.’ és a Rám hunyd szemed cíművel végződik: ’helyetted mondok egy / első imát, fogadd úgy, mintha benned / foganna, tükrödre: rám hunyd szemed’. Mindeközben pedig egy olyan utat jár be, melyet minden, a mai világban önmagának helyet kereső ember kénytelen bejárni, ráadásul úgy, hogy a legcsekélyebb mértékű megnyugvásra sincs közben esélye, s végül az istentől (legyen bármi is az), már csak annyit tud kérdezni: ’Te kinek imádkozol?’ (Rám hunyd szemed).”

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!