G. István László nemzedéke egyik legkiválóbb költője. Már első kötetében teljesen egyéni költői hangon szólal meg. Verseinek témája nehezen megragadható, hétköznapi élményekből és a táj látványából alkot szürreális, bizarr képeket, belső lelki tájat. E kötetben zárt, rövid formák uralkodnak. Öt ciklusából (az „öt ajtón” át) kiemelkedik a „Csomók, balladák” és a „Hangok között”, előbbiben világirodalmi parafrázisok (Eliot, Yeats), személyes tartalmú, sűrű szövegű balladák, utóbbiban olykor világirodalmi szereplők szájába adott, mégis ismeretlen beszédhelyzetű, ám intenzitásuk révén szuggesztív, emelkedett szövegek szerepelnek.

A befelé figyelő tekintet második kötetben végképp átadja a terepet az álmoknak. A versek hosszabb lélegzetűek, az első ciklus („Hang és árnyék: álomversek”) egyetlen hosszúversnek is felfogható. Legeza Ilona írja a ciklusról: „álomversekről van szó; gyerekkori álmokéról vagy a gyerekkort visszaálmodó felnőttkoriakról, álomszerű visszarévedésekről vagy álomban való visszaemlékezésekről. Ezek az álomi tájak egyébként fölöttébb prózaiak: előszoba, konyha, lépcsőház, esti fürdés, egy kis kirándulás, úszás a part közelében ’csak a part mentén. csak ott szabad’, könnyű betegség, vacsora stb. Ami álomi bennük, az a versek atmoszférája, furcsa irizáló volta, a kontúrok elmosódottsága, illetve irreális határozottsága, a szinekdochék mindenütt való eluralkodása, a gyermeki prelogikus vagy mágikus gondolkodásmód, bizonyos sorok, fordulatok, szintagmák, jelenetek állandó, szinte kényszeres ismétlődése.”

A kötet későbbi verseiben is fontos szerepet kapnak az álmok, az álom-evidenciák, akár egyetlen, nyelvileg egyszerű, képében-logikájában szürreális dalban van kimondva („Harangozásra”, „Évszakok születése”, „Körtánc”), akár valami álomi történet az alapja („A kastélyban”; az utolsó ciklus versei). Az álom fogalmával függ össze, hogy a kötetben szimbolikus szerepet kapnak a látás és a vakság képei. Az utolsó ciklusában – az elsőhöz hasonlóan – mások környezetében, társas terepen (büfé, házibuli, busz, strand) jelenik meg ugyanaz a magány, amely a többi versben az álmot látja.

A harmadik kötet, G. István László egyik legszigorúbban szerkesztett, legegységesebb könyve, kétszer tizenöt szonett. A versek alaphangja a szenvedély, megnevezetlen élményük leginkább a szorongáshoz, a vágyhoz, a szomjúsághoz áll közel (amelynek tárgya lehet Isten, a teljesség, egy másik ember, helyenként viszont önmagát szólítja meg bennük a beszélő). A mondatok látszólag érvelő szerkeze öntörvényű logikát követ, ezáltal, valamint erős zeneiségükkel húzzák át önmagukon az olvasót. Egy-egy élmény-töredéket mondanak ki, ennyi marad megfogható, de minden vers egészében hat, és pusztán racionálisan nehezen fejthető meg, így lényegében a kimondhatatlan élmény beszél bennük.

„… harmadik kötetét olvasva boldog vagyok. Érett, a maguk egyéni módján kiváló költemények sorjáznak előttem, saját, egységes hang különbözteti meg pályatársaiétól. Szigora nem engedett semmi csábításnak. Volt bátorsága hozzá, hogy ne álljon meg a vers megmunkálásának tetszetős félútjain, ahol pedig bizonyára megvolt már a sorokban mindaz, ami mondandót a versbe szánt, de igénye kényszerítette rá, hogy megtalálja a legvégső kifejezést. És íme, az eredmény: hibátlanul kész lírával lép elénk, megalkuvás nélkül hordozza korszerű-egyéni tartalmait, anélkül azonban, hogy a rettentő belsőmunka meglátszana a versen, melynek felszíne oly tökéletesen szép és – látszólag – egyszerű, mintha mi sem volna természetesebb annál, amit mond. Súlyai többedik olvasásra buknak elő, s így együtt, a szépség és a súly, nagyívű és mély költészetet állítanak elénk.” Székely Magda

Háromszor harminchárom vers és egy versfordítás (Emily Dickinsontól). A versek azonban nyitottak (talán ezt jelzi, hogy általában címük sincsen), csak lazán kötődnek egymáshoz, képeik mozaikszerűbbek. Előfordul közöttük sűrűbb szövésű vers, váratlan, ütésszerűen erős sorokkal („Milyen őrzés”; (Felhőben); „Folyósodrás van a kőben is”), négysoros, dalszerű darab is, és egy hosszabb ciklus: (A Duna győzi), amelyben a mai társadalom egy-egy alakja mondja el (Arany János Hídavatás c. verséhez hasonlóan) utolsó monológját.

„G. István László versei illékonyak, megfoghatatlanok: nincsen felidézhető történetük, tartalmuk, csak képek sodródnak, futnak egymásba bennük. Mintha különféle állagú, súlyú szótömbök állnának össze: vagyis amit olvasunk, az nem csupán szavak együttese, hanem valami zenei, matematikai egység, amelyben a szavak jelentése csak egyike a súlyozó elemeknek, de maga a szerkezet valami mélyebb, tudattalan logika elvei szerint szerveződik. Egy alanytalan, végtelen monológ örvényébe kerülünk. Benyomások, érzületek kavarognak: sohasem mondatik ki, valójában mi körül gyűrűzik a vers. Mintha maga az írás lassú, koncentrikus közelítés lenne saját megragadhatatlan tárgyához. Vissza-visszatérő motívum a nézés, a szédülés, és a versek mindeközben saját mondataikkal is ezt az örvénylést idézik, körbefordulnak, visszatérnek kezdetükbe, körbeírják a kimondhatatlant, saját felépítésükkel modellezve magát a gondolati folyamatot. /…/ A belső távlatok vidéke ez a táj fáival, köveivel és folyótorkolataival: a személyiség befelé tágul és oldódik személytelenné a látványtöredékekből rekonstruált világban. /…/ A kitartott figyelem szomorúsága visszhangzik G. István László mondataiban: "Ruhád is gyógynövényillatú – / felhőben vesz körül, hogy nem vagy / embernek való." Nem valami könnyes szomorúság ez, ellenkezőleg: tág, figyelmes, ráérős, hátborzongatóan idegen és örök életű, mint egy napfoltot bámuló angyalszem.” Tóth Krisztina

Az ötödik, ezúttal ismét erőteljesen szerkesztett kötet két nagyobb részből áll, ezek három-három ciklusra tagolódnak. Úgy Istenes versek, hogy közben szorosan kapcsolódnak a korábban bejárt érzelmi területekhez (magány, hiányok, szomjúság, keresés).

„G. István László új kötetében a magyar líra egyik sok évszázados vonulatát követve kétely és hit mélyen megélt belső küzdelmeiről ír. A matematikai pontossággal és zenei invencióval megkomponált kötet első felében katedrálist épít a versekből, sőt, mint valami gótikus templomépítő mester, kőszoborfaragásokkal fel is díszíti a homlokzatot, hogy aztán a kötet második felétől kezdve ebben a szavakból létrehozott térben hangozzék el ima, zsoltár, fohász és párbeszéd. Az Istennel folytatott párbeszéd során előbb a kételyekről vall, amelyekből megteremti saját Teremtőjét, hogy aztán Isten belső drámáját, önfelszámoló kételyeit – létének paradox bizonyítékát – jelenítse meg. Isten megszólítása az önmegszólítás drámájából bomlik ki, és megfordítva, a fohász hangsúlya fokozatosan áttevődik a fohászkodóról a fohászt hallgatóra: ’én behunyom a szemem’ – ’rám hunyd szemed’. G. István László sokszólamú istenkereső költészete egy nyugtalan, kutató elme önvizsgálatának összegzése. Hangja megrendítő tisztasággal tölti be a maga-alkotta teret.” Ferencz Győző

Krusovszky Dénes írja: „/A Katedrális című első résznek/ … már a címe is jelzi azt a sokrétű közeget, ahol a versbeszélő istent (ami itt egyszerre a másik, az ismeretlen szinonimája is) keresi: Katedrális, Burger King, Resti. Az alapkérdés pedig már a könyv első sorában benne van: ’Mi a félelem záróköve?’ (Katedrális). Ez magára az istenfélésre, s ezzel együtt az isten nemlététől, a metafizikai magánytól való félelemre is vonatkozik. A második kis rész az első kérdéseire úgy próbál választ találni, hogy hétköznapi arcokat, helyzeteket vizsgálva kísérli meg a nem hétköznapit kikövetkeztetni. /…/ Az első fejezet harmadik szakasza erről a pontról rugaszkodik el, s egészen váratlanul a mítoszokhoz ugrik vissza. A sumér, a görög-római és a zsidó-keresztény kultúrkörök néhány alakján keresztül kutatja megszállottan ugyanazt, amit kicsivel korábban még a Burger Kingben keresett. Természetesen a végső kérdésekre itt sincsenek végső válaszok, de maga a munka a lényeges: ’Mint törött cserép, darabját / összetenni nem hiába mindegy,’ (Istár mérlege). Az egész kötet egyik legizgalmasabb része ez, különösen úgy, hogy az itt olvasható versek vezetnek át a második nagy fejezet személyesebb hangvételű lírájába. Az Amíg alszom, vigyázz magadra címet viselő rész dialogikus, hol vallomásos, önmegszólító, hol istentagadó, átkozódó szövegeinek sora (jelzésszerűen) a ’Hitetlen’ című verssel kezdődik: ’Uram, ne játssz velem, ne védj a tűzzel.’ és a Rám hunyd szemed cíművel végződik: ’helyetted mondok egy / első imát, fogadd úgy, mintha benned / foganna, tükrödre: rám hunyd szemed’. Mindeközben pedig egy olyan utat jár be, melyet minden, a mai világban önmagának helyet kereső ember kénytelen bejárni, ráadásul úgy, hogy a legcsekélyebb mértékű megnyugvásra sincs közben esélye, s végül az istentől (legyen bármi is az), már csak annyit tud kérdezni: ’Te kinek imádkozol?’ (Rám hunyd szemed).”