|
|
Jékely Zoltán |
|
(
1913
- 1982
)
|
| |
|
1913 április 24-én Nagyegyeden született; apja Áprily Lajos költő
1926 a család Kolozsvárra költözik, ott végzi el a gimnázium 4-6 osztályát
1929 a családjával áttelepül Budapestre
1931 érettségizik a Lónyai utcai református gimnáziumban; felveszik az Eötvös Collegiumba
1935 diplomát kap a budapesti bölcsészkaron, doktori disszertációját a háború utáni erdélyi magyar irodalomból írja
1936 a Széchenyi Könyvtár gyakornoka
1938 a Széchenyi Könyvtár kinevezett könyvtárosa
1936 első verseskötetét elismeréssel fogadja a kritika
1937 megjelenik első (erdélyi gyerekkorát idéző) regénye
1939 Baumgarten-díjas; öt hetet tölt Itáliában és Párizsban
1940 a második bécsi döntés után újra Kolozsvárra költözik
1941 a kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársa
1942 feleségül veszi Jancsó Adrienn színésznőt
1944 Észak-Erdély újra Romániához tartozik; Jékely a legfontosabb magyar lap, a Világosság irodalmi szerkesztője
1946 visszaköltözik Magyarországra; ismét a Széchenyi Könyvtár munkatársa; a kommunista cenzorok a nyomdából zúzatják be Álom című verseskötetét
1957 a politikai okokból rákényszerített hosszú hallgatás után végre megjelenik összegyűjtött verseskötete
1982 Budapesten meghal
Főbb díjai:
1970, 1979 József Atilla-díj, 1990 posztumusz Kossuth-díj
|
|
1936 Éjszakák (versek)
1937 Kincskeresők (regény)
1938 Medárdus (regény)
1939 Új évezred felé (versek)
1940 Zugliget (regény)
1943 Mérföldek, esztendők (versek)
1943 A házsongárdi föld (novellák)
1944 Angalit és a remeték (dráma)
1946 Minden mulandó (novellák)
1947 A halászok és a halál (novellák, vallomások)
1955 Felséges barátom (kisregény)
1955 Csunyinka álma (verses mese)
1957 Tilalmas kert (válogatott és új versek)
1957 A fekete vitorlás (regény)
1963 Bécsi bolondjárás (regény)
1964 Lidérc-űző (versek)
1968 Mátyás király juhásza (verses mesedráma)
1968 Őrjöngő ősz (versek, színmű)
1969 Csillagtoronyban (Összegyűjtött versek)
1969 A bíboros (dráma)
1972 Az álom útja (versek)
1973 Isten madara (novellák)
1975 Az idősárkányhoz (válogatott és új versek)
1977 Minden csak jelenés (versek)
1977 Sárkányhalál Csomaszentgyörgyfalván (misztériumjáték)
1978 Csodamalom a Küküllőn (verses mesék)
1978 Angyalfia (novellák)
1979 Őszvégi intelem (versek)
1979 Évtizedek hatalma (versek)
1981 A Bárány vére (esszék, útijegyzetek)
1982 Édes teher (kisregény, elbeszélések)
1983 Az utolsó szál liliomhoz (válogatott versek)
|
1936
Éjszakák
(.)
Jékely első kötetét, amelyben igencsak ifjúkori verseiben már érett, felnőtt, összetéveszthetetlenül elégikus hangja szól, azonnal elismerte a kritika: legnevesebb pályatársai írtak róla találóan elismerő tanulmányokat. Szerb Antal például azt írta róla a Válaszban, hogy „A halálfélelem költője” és „A valóság keresője”, aki azok közé „a nagyon ritka költők közé tartozik, akik nem szavakat írnak, hanem dolgokat.” Kiemelik ihletettségét, őszintén szenvedélyes költőiségét, merész képeit, démoni humorát. Ugyanebben az évben, 1937-ben jelenik meg sok mindenben rokon hajlamú pályatársának elemzése is a Nyugatban: „Végre mai fiatal költőtől egy verseskönyv, amit vonakodás nélkül dicsérhet az ember. (...) Jékelyben megvan a legfőbb művészi erény, a lenyűgöző erő. Versei hálátlan anyagnak bizonyulnak a kritikus kezében: kisiklanak belőle, mint legtöbbet emlegetett állata, a hal. Jékely nem a bírálóhoz, nem az irodalmi gourmand-hoz szól, hanem az érző és rokonszenvező emberhez; a ’megértő lélek’-hez, mint a hajdani szentimentális költők. (...) A Jékely-versek gyermekkori erdélyi emlékekről szólnak, gyermekkori szorongásokról, ábrándok gőzeitől felhős szerelmekről, temetőkről és a halálról és megint csak a halálról. A halálban csak borzalmat lát, teljes negatívumot. Kifogásoljam, hogy ez a költészet meglehetősen egytónusú? hogy a magyar költészet elnyűtt házikabátját, a jambust viseli (...)? Ennek a könyvnek éppen a monotónia, a szinte mániákus mindig-ugyanegyről-beszélés adja a különleges varázsát.” (Weöres Sándor) Ami pedig a költő személyét illeti: Vas István emlékezik meg arról, hogy Jékelyvel éppen ebben az időszakban találkozott (mégpedig Weöres közvetítésével), és „álomlovagnak”, Krúdy-féle „régimódi romantikusnak” látta, aki (saját bevallása szerint is) nem ésszel, hanem „vérrel” írja a verseit... Vas továbbá nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy Weöres dicsérete is kétélű, hiszen köztudottan nem kedvelte, ha valaki a közönség kegyeire apellál – furcsa, hogy Jékely végül mégsem az olvasók, hanem a költők kedvence lett.
|
1975
Az idősárkányhoz
(.)
Édes-szomorú, telt hegedűhang: ez Jékely költészete. Első hallásra talán túl édes is (hogy mondja egyik legértőbb költőtársa és barátja, Lator László? „Jékely nagyságát, hadd tegyem hozzá: vitathatatlan, hosszú távon is érvényes nagyságát mégsem olyan könnyű felismerni”) – de nem telik bele sok idő, máris visszavonhatatlanul megszereti az ember. Ő vállalta a könnyet és a vért, de vállalta az álmokat és a mohó nemiséget is, a testetlen és testies sejtelmeket – az élők nagy összetartozását gyönyörben és halálban: „És akkor hallom majd a jajgatásod, / a rémület kéjből szakadt szavát: / ó, édes-véres, vad összecsapások! / bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák” (Intő szavak süldő macskánkhoz) Jékely költészete (prózájával ellentétben) bizonnyal nehezen fordítható: költő legyen a talpán, aki ezt az összetéveszthetetlen hangot úgy adja vissza, ahogyan kell: keményen és romantikusan egyszerre. „A nagy énekesek aranyhangja az övé, egyszerre áttetsző és testes, fátyolos és édes, mintha északi dallam szólna déli bariton hangon. Rögtön megismerni legkisebb torokköszörülését.” (Nemes Nagy Ágnes)
|
1978
Angyalfia
(.)
A válogatott novellákat (összesen tizennégyet) tartalmazó kötet négy évtized termését foglalja magába – és bízvást állíthatjuk, hogy a magyar elbeszélés-irodalom egyik csúcsteljesítménye. Csupa álomszerűen intenzív, hátborzongatóan sugallatos leírás, az álom csapongó fegyelmezetlensége nélkül (Jékely híres volt a saját maga számára vezetett, de verseiben-prózájában is gyakran felhasznált álom-naplóiról). Egyik elemzője, Albert Gábor, összeírta Jékely novelláinak kulcsszavait: álom, kaland, borzalom, iszonyodás, szerelem, halál. Tudatalatti félelmeinket és vágyainkat tárja elénk az író, a század elei mesterek erejével, de egészen egyéni, nyelvileg-stilisztikailag letisztult módon. Prózájának egyéni ízét, különleges mondatszerkesztését ő maga a Krúdy- és Alain-Fournier-hatás mellett anyanyelve legmélyebb gyökereinek tulajdonítja egy interjújában: „Ha van nekem ilyen, vagyis saját prózanyelvem, akkor természetesen Erdélynek köszönhetem. Apám enyhén székelyes mondatlejtése (a szókincs erőltetése nélkül), nagyanyám, anyám kolozsvári, mondókákkal sűrűn fűszerezett cívisnyelve, a vasárnapi istentiszteletek Károli-bibliás nyelvkincse, székelyföldi vagy kalotaszegi osztálytársaim jóízű, csavaros-népies tájnyelve, Alsó-Fehér megyei szolgálólányok történetei, Benedek Elek ’Itt-sem-volt, ott-sem-volt’ mesevilágának nyelve, körülbelül ez lehetett a már eklektikus alap.” Maguk a történetek is ezeken a vidékeken játszódnak, a magas hegyektől és hegyi városoktól kezdve Kolozsváron át Budapestig. A felejthetetlen halász- és kísértethistóriák mellett (Jékely tollából származik a magyar irodalom talán legjobb, legborzongatóbb vámpírnovellája!) a legtöbb elbeszélés egy bizonyos Gyöngyházy Kálmán kalandjairól és nőügyeiről szól (a hős Krúdy kalandokban megőszült alteregóira emlékeztet), aki az önátadó szerelemnél talán csak a haláltól fél jobban. Őrjítően érdekes vagy érdekesen őrült nők lépnek elénk szinte minden lapon, Emíliák, Melániák és Carmenek, Cecíliák, Lukréciák és Suzyk, ártatlanul romlott gyereklányok és boszorkányosan mohó öregasszonyok, akik vámpíros izgalommal vágyakoznak valamire (talán az örök életre), amit csakis a fiatalságtól és a vágytól elködösült férfiaktól kaphatnak meg. Márai és Krúdy népszerűségének korában Jékely Zoltán novelláinak is bizonyosan ott lenne a helyük a külföldi olvasók könyvespolcán. Írásai egyszerre nosztalgikusan aktuálisak és kortalanok.
|
Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!
|
|
