Szerzői oldal

Juhász Ferenc
( 1928 - 2015 )

» Szarvas-ének (1955)
» Mit tehet a költő? (1967)
» Három éposz (1975 )
» A gyermekkor csontváza (2010)

Életrajz

1928 Bián, egy Budapest környéki faluban született
1934-46 Bián és Bicskén tanul, majd a budapesti Kereskedelmi Középiskolában érettségizik
1946 magyar-szanszkrit szakra iratkozik be a budapesti egyetemre
1947 gyári munkásként dolgozik
1948 a budapesti József Attila Népi Kollégium tagja; bölcsészként barátságot kötött Nagy Lászlóval és Simon Istvánnal
1948-49 a Hunnia Filmgyár dramaturgja
1950 a Magyar Írószövetség választmányi és elnökségi tagja
1951 a Könyvhivatalban és a Magyar Írószövetség Lektorátusában dolgozik
1951-74 a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője
1952 Bécsbe utazik a második békekongresszusra; Bulgáriában részt vesz a nemzetközi írótalálkozón
1966 költőként Párizsba látogat
1967 a Lahti Nemzetközi Írótalálkozó résztvevője
1963-1971 az Új Írás munkatársa
1975 1976 előterjesztik a Nobel-díjra
1977 a Svéd Királyi Akadémia vendége
1974-99 az Új Írás főszerkesztője
1992 a Széchenyi Akadémia alapító tagja


Főbb díjak:
1949 Baumgarten-díj, 1950 József Attila-díj, 1951, 1973 Kossuth-díj; 1967 A Strugai Költői Esték Különdíja, 1991 a Művészeti Alap nagydíja; 1992 a Strugai Költői Esték Arany Koszorúja

Szarvas-ének
1955

- A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából - „Ott állt az idő hegygerincén, / ott állt a mindenség torony-csücskén, / ott állt a titkok kapujában, / szarva-hegye a csillagokkal játszott.” Az 1955-ös Bartók-évfordulóra készült költemény (amely azután Kass János nagyszerű illusztrációival jelent meg) a téli ünnepkörhöz kapcsolódik, az úgynevezett „vadászkolindákhoz”, amelyekre Bartók az 1930-as Cantata profana című művét is felépítette, a vadászat és az átváltozás motívumát vegyítve a magyar csodaszarvas-mítosszal. A párbeszédre és narrációra épülő szöveg fő szervező ereje a mondatpárhuzam, a gondolatritmus, a halmozás, az ismétlődés és a variáció; különféle archaikus népi szövegek (például a finn Kalevala) hatását is mutatja. Juhász nem egyszer szó szerint támaszkodik Bartók szövegére, ám az alaphelyzetet megváltoztatja: nála nem az apa, hanem az anya hívja haza szarvassá változott (vagyis: felnőtt, tőle eltávolodott) fiát, emlékeket idézve, a szeretetre és a gyökerekre hivatkozva, a fiú azonban már nem mehet haza hozzá; az anya kétségbeesetten kiált fel: „Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam, / szarvas-hangon beszélsz.” Az archaikus beszédmód ellenére a szcenika nem ősi, hanem mai képzeteket idéz: a szarvas-fiú nemcsak, hogy a városba kerül, hanem szinte maga is várossá változik („szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek”) – az egyéniesített mítoszban felvetődik az önéletrajziság lehetősége is, amelynek központi eleme a költői szereptudat.

Mit tehet a költő?
1967

A szinte vers-szerű egységként megkomponált, folyóiratokban megjelent magyar- és világirodalmi esszéket, elő- és utószókat és rádióban elmondott szövegeket tartalmazó esszékötet elméleti bevezetést adhat Juhász Ferenc költészet-felfogásához. A kötet elején Csokonairól, Petőfiről, Aranyról, Madáchról, József Attiláról olvashatunk esszéket, de itt áll Tamási Áron a temetőben elmondott gyászbeszéde, esszék Vas István, Képes Géza, Rákos Sándor, Simon István és Nagy László költészetéről; a képzőművészeti és zenei írások sem maradhatnak el: olvashatunk Kass Jánosról, Derkovits Gyuláról, Kodály Zoltánról, Ferenczy Béniről és Szántó Piroskáról; több személyes jellegű írásban és interjúban a költő családjáról, olvasmányairól, gyerekkoráról, hétköznapjairól olvashatunk. A kötet valóságos szerelmi vallomás a művészetről, de legfőképpen a költői mesterség és hivatás nagyságának dicsérete ahogy az elöljáró beszédben mondja Juhász Ferenc: gy tűnik sokszor: csak a költők szeretik a világot, a világ nem szereti költőit. Pedig a költők az anyag leghűségesebb gyermekei. Mégis: sorsuk volt legtöbbször a szegénység, elnyomás, megaláztatás, szégyen, gúny és megátkozottság. ... Pedig a költő nem tesz mást: csak liliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.

Három éposz
1975

“Juhász Ferenc csak ritkán lehetett boldog író. De nagy áldozatokat követelő határhelyzete nemcsak súlyos terhe, hanem legértékesebb öröksége is. Ez formálta nyitott világszemléletét, mely történelmi-társadalmi és költői válaszait egyaránt meghatározta.” (Bodnár György) A kötet tartalma: A Sántha család; Apám; Anyám. „E három éposz eszmélkedésem, gyászom és örömöm hármas csillagképe! Bár teremtődés-idejük, megteremtésük térideje és időtere, más és más belső kozmikus pillanatok gyönyöre volt, mégis: hármas-egységük csillagtest-lángolása ugyanabból az egységes anyagból lövődik ki ... Mert én az éposz-versekben nemcsak énekeltem, hogy a szóban a halott és élő dolgok megmaradjanak, lebegvén, az emlékezés dörej-csöndjében: de akartam, hogy megmaradjanak szétmállhatatlanul és rothadhatatlanul a halandóság szívei és a szabadság gyors kamasz-szívütései. ... Virágzó élő koporsót építettem a vers-époszokban, virággal-burjánzó élő, lélegző kristálytéglákat, hogy akik és amik e kristályanyag húsába forrasztva mosolyognak, dacolnak, élnek, gyászolnak és szerelmesen fölszabadulnak: a halandóság ellen rózsástassák eleven testük és élő szabadságuk múlhatatlan rejtelmét és kegyetlen tisztaságát.” (Juhász Ferenc)

A gyermekkor csontváza
2010

Az immáron 83 éves Juhász Ferenc (1928) legújabb kötetében az elmúlt 4 esztendő lírai termését olvashatjuk. Juhász rendületlenül dolgozik. Juhász, aki az ötvenes évek elejétől írja összetéveszthetetlen verseit, tegyük hozzá: a mai napig csakis kézzel, az elbeszélő költészet forradalmi megújítója. Korábban soha nem hitt messzeségekbe vezette ezt a műfajt. Az új kötet egyik legizgalmasabb sajátossága, hogy az epikus totalitás lendülete a mai napig jellemzi a költőt. A kötet egyik műfaja az epikus, tág tereket megtöltő hosszúvers, amely az emlékek nyomába szegődik. A gyermekkornak már nincs teste, az már lebomlott, ami maradt a csontváz. „Hiszen mi meg nem öregedtünk, az Idő öregedett meg körülöttünk és bennünk.” Ez az emlékkeresés Juhásznál megrendítő, lázas folyamat. Egyre inkább egyedül marad emlékeivel, egyre több embert kell elbúcsúztatnia. Minden egyes búcsú, egyben teremtés is, hiszen felidézi azt a valakit, vagy valamit, amit aztán elenged. A kötet másik gyakori műfaja, az öregkori líra emblémája, a rövid lírai versek ciklusa. Ezekben a versekben az élni akarás eksztatikus himnusza szólal meg az „öreg Idő vénülése” ellen. Juhász Ferenc valóban élő klasszikus, aki nem tud olyan verset írni, amiben ne lenne valami érdekes, vagy ne lenne valami megrendítő.

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!