A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény. Kertész Imre a valóságra eszmélés stációit a haláltáborba kerülő pesti zsidófiú, Köves Gyuri szemével, gyerekszemmel láttatja, ettől tisztább és élesebb a kép. A tragikus állapotot nem erkölcsi vagy érzelmi alapokról közelíti meg, hanem mintegy szenvtelenül. A regény távol tart magától mindenféle ideologikus közelítésmódot, az antifasiszta, Semprun-féle hozzáállást éppúgy, mint a történteknek a zsidóság sorsából, vallásából való levezetését. Kertész Auschwitz egyetemes metafizikai botrányát, az elbeszélhetetlent beszéli el. Számára a zsidók elpusztítása nem a zsidók ügye, hanem a nyugati civilizáció traumatikus eseménye. A cím arra utal, hogy a totalitárius állam elszenvedőjének nincsen többé egyéni sorsa.

Kertész Imre legújabb esszékötetével az olvasó egy néhol izgalmas, néhol rezignált, néhol keserédes utazáson vehet részt. Több értelemben is. Egyrészt végigkísérheti az írót Európa nagyvárosai között, ahová Kertész vagy, mint meghívott, vagy mint szellemi utazó érkezett. A kötetnyitó Bécs-napló, a záró Berlin-esszé között egy megkapó Salzburg-portré, egy ma is aktuális jeruzsálemi beszámoló mellett, megtalálhatjuk leghíresebb beszédeit is, például a stockholmit, melyet a Nobel-díj átvételekor mondott. Utazásnak tekinthetjük azt is, ahogyan a megbecsült író visszatér a birkenaui rámpára, hogy végiggyalogolja azt a bizonyos egy kilométert, ahogyan az ünnepelt szerző felidézi az évtizedeken át tartó önkéntes kudarctörténetét. És végezetül utazás az is, ahogyan ezek az irodalmi esszék összekötik a Kertész-próza stílusbravúrját, az elemző nyelv objektív ornamentikáját az esszék intellektuális, reflexív és önreflexív nézőpontjával.

A kötet első felében azokat a mára klasszikussá lett írásokat találjuk, melyekben a holokauszt kultúrájával és a megírhatóság mikéntjével foglalkozik, ezek a szövegek nagyban segítették a Kertész-regények autentikus megértését, támpontokat adtak Kertész regényelméletéhez és nyelvfilozófiájához egyaránt. A kötet második harmadában az elmúlt 15 év elegyes írásait olvashatjuk: kiállítás-megnyitók, köszöntések, emlékezések, előszók, nyilvános levelek, mintha egy munkanapló bejegyzései volnának. Ezek a források megmutatják kik hatottak Kertészre, illetve, hogy kikkel érzi rokonnak magát. Az utolsó része a könyvnek a holokauszt árnyéka után a jövő kilátásai felé tekint. Az új könyv főszereplője nem egy ember, noha végighallható az önmaga emberségére konokul figyelő ember fanyar, mégis bizakodó hangja, hanem egy földrész, Európa, illetve ennek a földrésznek a kultúrája. Kertész a kultúra tárgykörébe vonja a legimpozánsabb nagyvárosi utcákat, és a már említett koncentrációs tábor rámpáját is, mintha a két útvonal részint párhuzamos lenne, részint egymásból és egymásba következne. Az Európa nyomasztó öröksége lapjain is megtaláljuk azonban azt a jellegzetes kertészi derűt, amely oly módon tagolja az árnyékos oldalakat, ahogyan egy szép tavaszi délelőttön felbukkan váratlanul a napsütés, hogy megmutassa magát a hidegebb idő ellenére. Vagy éppen azért.