Szerzői oldal

K.Kabai Lóránt
( 1977 )

» Klór (2010)

Életrajz

1977 Miskolcon született
költő, író, szerkesztő
1990-es évek eleje óta rendszeresen publikál a legjelentősebb magyar irodalmi folyóiratokban
2002-ben végzett a miskolci egyetemen, ahol magyar nyelvet és irodalmat tanult, kutatási területe a magyar neoavantgárd művészet
Kritikái, esszéi, interjúi, riportjai neves közéleti lapokban jelennek meg. Szerkesztőként szépirodalmi és képregényrovatot vezet, valamint egy kritikai lap online kiadását. Több kiadó külső munkatársa.
Vizuális művészként is ismert, több magyarországi és külföldi csoportos kiállításon szerepeltek grafikái, fotói, festményei, kollázsai, rendszeresen szervez és ad elő happeningeket, performanszokat művészeti rendezvényeken, fesztiválokon.
Honlapja: kkl.mentha.hu
Blogja: kkloor.blog.hu

Klór
2010

Mi marad a szerelem után? Klórként maró érzések labirintusa, kavargó, hullámzó lélekállapotok. A nyelv, amely annyiféle jelzőt, képet társít a szerelemhez, annak múlásához, nem akar működni, az elkoptatott szavak képtelenek visszaadni az elvesztett másik, az énből kiszakított rész után maradt fájdalmat, feszültséget. K. Kabai Lóránt Klór című kötetében keresi azt a beszédmódot és megszólalási formát, ahogyan agyonhasznált sablonok nélkül lehet írni a szerelemről. A lírai én szokatlan őszinteséggel tárja fel a szakítás okozta sebet – nem kímélve sem magát, sem az olvasóját. A múlt nyugodt, otthonos képei kegyetlenül fel-felvillannak, emlékeztetve a lírai ént arra, hogy „kötelező feladat az emlékezés”. „Tonnás magány” zúdul így a felejtés után kétségbeesetten vágyakozóra. A cikluscímek – amelyek a költő egy-egy fedetlen testrészére írva jelennek meg – a szakításban szétesett, a szerelem után születő én identitásának keresését (jöttment), a sokk utáni tagadást (semmi de), a helyrerakást (lomtár) idézik, a ciklusokon belül azonban a felkavart én egyik állapotból csapódik a másikba. Az önsajnálat és az önostorozás hullámaiban, a ciklusok és a versek közti feszültségben, a megszólított írók, filozófusok (pl. David Lynch, Wittgenstein, Jacques Roubaud) revelatív hatására egy-egy vers vagy néhány sor erejéig sikerül kijózanodni a fájdalomból, és a szenvedély természetére összpontosítani. Ezeken a pontokon a magánszféra összezsugorodik, átadja a helyet az általánosabb egzisztenciális kérdéseknek, hogy az átmeneti lecsillapodás után az olvasó számára még intenzívebbnek tetsszen a visszatérő fájdalom. A magára hagyott, bizalmasát vesztett, „sehová nem tartozó” én megnyílik; plasztikus, nyers, visszataszító és puha képekben tárja fel fájdalmának mélységeit, de ezt a „valakinek és bárkinek” való kitárulkozást, mezítelenséget teljesen átitatja a magányból fakadó közléskényszer és kétségbeesés. A magány, a szakítás, a düh, az önmarcangolás együttese ugyanolyan mérgező, mint a kötet címében szereplő gáz, a verseken keresztül ez a méreganyag íródik ki a lírai énből.

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!