Szerzői oldal

Lászlóffy Aladár
( 1937 - 2009 )

Életrajz

1937 május 17.-én született Tordán
1960-61 az Állami Könyvkiadó szerkesztője
1962-69 a Napsugár című gyerekújság munkatársa
1981 az Utunk szerkesztőségi tagja
1989 a Helikon és a Korunk szerkesztője
2009. április 20. meghal
Díjai:
1971, 1983 A Román Írószövetség díja, 1974 A Román Akadémia Díja, 1984 Az Európa Könyvkiadó nívódíja, 1988 Graves-díj, 1991 József Attila-díj, 1992 Látó-díj, 1993 Déry-díj, 1994 Berzsenyi-díj, 1995 Tiszatáj-díj, Bethlen Gábor-díj, Ady Endre-díj, 1996 Salvatore Quasimodo-különdíj, 1997 a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztje, 1998 Kossuth-díj

... hogy kitudódjék a világ
1980

... hogy kitudódjék a világ Lászlóffy a hatvanas évek Forrás-nemzedékének Szilágyi Domokos mellett a legmeghatározóbb tagja volt; lírikusként meg kellett küzdenie és le kellett számolnia az ötvenes évek dogmatizmusával. Ez az 1980-ban megjelent válogatott verseskötet szépen demonstrálja pályájának és érdeklődésének egységét. Verseinek kulcsszava szinte mindig a történelem: a költő nem állhat pusztán önmagában, de soha nem saját korának, hanem minden időknek tartozik felelősséggel: „Ne mondd, hogy beszélek magamban. // Önmagam mögött ott állok csendben, / (...) elér a hangom a határra, / határomon túl terjed, terjed, / mögöttem megtölt barokk termet, / reneszánsz házat, folyosókat, / mind, mind a mögöttemvalókat (...)” A pontos képek és láttató metaforák visszafogott hanggal, de az egész világot befogó figyelemmel társulnak, a flamand festészet éppúgy érdekli, mint a szerelem vagy a feketerigó az esőben, de a legsajátabb jellemzője mégis a történelmi korokról vagy alakokról szóló szöveg, a hosszú prózák sűrítése és előzménye, amely tárgyát egyszerre kezeli pontos korrajzként és szimbólumként - a költőt vak kora „kilátja magából”, hogy „bármikor újrakölthesse” a világot.

A képzeletbeli ásatás
1986

1986 A képzeletbeli ásatás Az az egyetlen, ami az embernél is erősebb, a megőrző emlékezet" - írja Lászlóffy. „Csak az a néhány évtized amelyből még élnek, legalább egymás ujjhegyét érintve, a tanuk, milyen hosszú és eseménydús volt (...) Szűk száz év alatt mindazok élete, akik még ismerték egymást, lejátszódott. Én már csak az utolsók ismerőse vagyok, s első valahol az újabb száz évből. Hol lesz, hol nem lesz ez az újabb történet, történelem, előbb magam kell hogy körülnézzek abban, amit végeztünk.” A regény tehát, a jelenben folyó konkrét ásatásokkal párhuzamosan, a közelmúltban is ásatást folytat, mégpedig a fiatal elbeszélő, Szabados Miklós családjának, a hat Szabados fiú szerteágazó családjának az életében, akiket a dédnagymama személye tart össze. A könyv helyszíne a jellegzetes századfordulós erdélyi gyárváros, Porond. Háborúkon, történelmi és magánéleti válságokon verekszi át magát a család, a milleniumi időktől a huszadik század utolsó évtizedeiig, míg végül a szeretett Memus házát is lebontásra ítéli a „fejlődés”. A hömpölygő, közvetlen hangú regény egy immár végleg letűnt korszaknak állít emléket. “Ilyenformán fölépített ‘családi glóbusz’ ez a regény, mely kerek és egész. Az esszé, a líra, a szociográfia elemei egyneműsödnek a prózáéval,mindezek egyetlen írói szándékot szolgálnak; ráébreszteni az olvasót, hogy csakis a biztos múlttudat birtokában ismerhetjük föl jelenkori hivatásunk és jövőalakító törekvésünk biztos irányát.” (Legeza Ilona)

Átkopogások
2002

2002 Átkopogások Lászlóffy Aladár Szilágyi Domokossal és Tandori Dezsővel párhuzamosan tanult meg kételkedni a történelem, az egyéniség és a nyelv rendíthetetlenségében. A költő kialakított magának egy klasszikus alapokon nyugvó, mégis merészen kísérletező, hajlékony és egyéni nyelvet, egy hullámzó és rendkívül ritmusos szabadvers-beszédet, amelynek ereje ebben a Lászlóffy Gyöngyi és Gálfalvi György által szerkesztett átfogó kötetben tisztán megmutatkozik. “Baljós és reményteli többértelműségek feszülnek egymásnak Lászlóffy Aladár válogatott verseskötetének címében. Baljós, mert elzártságra utal; reményteli, mert mégiscsak hisz abban, hogy érdemes jeleket küldenie. A legkézenfekvőbb értelmezés szerint - még ha ez fájdalmasan szemben áll is a költő törekvéseivel, hogy átlépje a magyar irodalom területi megosztottságát - onnan, azaz Erdélyből hallatszanak az átkopogások ide, azaz Magyarországra. Az átkopogás börtönfalat is idéz, cellamagányt, amit az olvasó készséggel társít a kisebbségi magyar sorssal. De a cím felidézi az ember metafizikai bezártságát is saját létébe: a költő a végső bizonyosság igézetében kopog át a létezés falán az ismeretlen nagyobb erőhöz. Kevésbé transzcendens olvasatban ugyanez a kopogás a másik embernek, a megfejthetetlen földi társnak jelez a megértés reményében.” (Ferencz Győző)

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!