Szerzői oldal

Mesterházi Mónika
( 1967 )

» Visszafagyó táblák (1992 )
» Hol nem volt, (1995)
» Nem hittem volna (1999)

Életrajz

1967. május 11-én született Budapesten
1990 az ELTE Bölcsészkarán végzett magyar-angol szakon
199094 a Toldy Ferenc Gimnázium tanára
1998 a Radnóti Miklós Gimnázium tanára
19982002 a Berzsenyi Dániel Főiskola Csepeli Kihelyezett Tagozatának tanára; azóta szabadúszó író, műfordító
2002 megvédi „Irányzatok a kortárs észak-ír költészetben” című PhD disszertációját
2002-2004 versfordító szemináriumot tart a British Council megbízásából

Főbb díjai:
1994 Zoltán Attila-díj, 1996 Déry-díj, 1998 Soros-ösztöndíj, 2000 Vas István-díj, 2005 Wessely László-díj, 2007 József Attila-díj

Visszafagyó táblák
1992

Visszafagyó táblák, 1992 Mesterházi Mónika versei különleges helyet foglalnak el a magyar költészetben. Talán a korai Tandori Dezső óta nem volt ennyire gondolati költőnk, akire ugyanakkor nagy hatást tettek a hasonló törekvésű, kiváló „angol tanszéki” mesterek, Géher István, Ferencz Győző, Várady Szabolcs és Nádasdy Ádám is – velük rokon Mesterházi pontossága, első olvasásra néha talán enigmatikusnak tűnő, mégis mindig világos képalkotása és kifejezésmódja, visszafogottsága, ritmikai tökélye és fegyelmezett iróniája. Egészen rendkívüli azonban a bátorsága, ahogy szembenéz – mivel is? Nem a halállal vagy a nemléttel, mint a költők általában, hanem: a semmivel. Az abszolút hiánnyal. Mindjárt az első kötete, benne húsz éves kora körül írott, de teljesen kiforrott hangú és tartalmú verseivel, így kezdődik: „Volna Isten, nem kéne verset írni, / csak hálás, szövegtelen éneket, / ha volna, hogyha nézőpont helyett / csak látna – így is igyekszem kibírni.” Igazi nagy vers – és nincsen címe, mintha ezzel is a hiányt akarná jelezni. Volna Isten – félig kérés, félig bizonyosság. „Nem kell, hogy nekem legyen igazam, / igazság legyen.” Objektív, megtartó centrum kell az embernek, nem pedig „vákuum-sírás”, nem (megint egy felejthetetlen kép:) „Negatívon üres, fekete Hold.” Ha valaki ilyen megalkuvást nem ismerő módon figyel, meglátja, hogy mindenen kiüt a visszája, zajon a csend, léten a hiány: átüt a vanon a nincsen. De hát: „Egy objektív nézés segítene?” Nem biztos, hiszen az emberi érzelmek nem mérhetőek az isteni mértékkel: a nézés, ha „van is, iszonytatóan hideg / lehet, és mily humortalan.” (Tükrözés) Azaz: szeretettelen. Az irónia az önvédelem, a humor viszont a szeretet eszköze – és a szeretet ténye az egyetlen, amely képes, ha nem is legyőzni, de legalább ellensúlyozni a semmit. A szeretet nem objektív, mégis biztos, hiszen a szeretet mintegy érzéki tapasztalat – és semmiképpen nem puszta érzelmesség, nem „dőlő/ fal vagy imbolygó kő, hamis vigasz” . „Nekem” mondja Mesterházi, „olyan erő kéne, erőre kapni, / olyan biztos, mint egy olajbogyó / íze a számban” (Döntetlen). Ilyen erő egy másik versben a kölyökvizsla reflektálatlan boldogsága: „Vidám kutyád van. Kell még bármi más?” (Mi más?), vagy a „csak mert süt a nap” váratlan fényessége (Fokozottan). Isten nincs, de az olajbogyó és a kutya: van. Így ad erőt, bátorságot, és talán hitet is Mesterházi Mónika a puszta kérdéseivel és nem rebbenő, mindig felfokozott figyelmével, ahogy egy ágban, egy hídban, egy arcban, egy álomban, vagy akár egyetlen puszta szóban meglátja a rejtező (és néha riasztó) lényeget: „hiányzol: cselekvő ige. / milyen abszurd. ehhez / akár élned se kellene.” (hiányzol:) Profán ima, abszurd metafizika – csak paradoxonokkal közelíthető meg ez a bonyolult, de alapjában véve mégis kristályosan tiszta versvilág, amely „foncsorozatlan” tükörként (Tükrözés) szembesít önmagunkkal.

Hol nem volt,
1995

Hol nem volt, 1995 „Ha azt mondom, hogy máris a legérzékenyebb intellektuális költők közé tartozik, nem fejeztem ki magam pontosan, mert az állandó, intenzív gondolkodás: szenvedélye. Megfejtésre vár a világ és önmaga, meg kell tudnia az igazat közeliről és távoliról. Kevés költő van, akiben az értelem és eszmélkedés ennyire összeforrna a lélek működésével, a szeretettel és a moralitással” írja Márványi Judit a könyv fülszövegében. Igen, a költőt itt is a foghatatlan dolgok érdeklik: a lélek, a szeretet, a távlat, a fény, a csend, a hiány. A borítón is egy felhő-hattyú, egy képen rögzített képtelenség látható, mert Mesterházi Mónika mindig felfele néz (a magyar költészet legnagyobb ég-ismerőjeként), csillagokat és évszakokat mér, távlata az emberinél tágabb: „Mert megkapaszkodni kevés / még a szeretet is (...) / De az évszak!”, amelynek hiánya még visszamenőleg is elviselhetetlen, emberre-állatra úgy hat, mint valami égi bizonyosság: „Jön a tavasz! – mondom, és a kutyám / reménykedve rohan a kapuhoz.” (A tavasz). A kötet meghatározó évszaka mégis az ősz, a bevégzettség szorongása, amikor csak „a vágy / álmodja át magát felhőn, fedélen”. Vannak pillanatok, amelyek hatalmasabbak, mint akár „a szeretet satuja” (Dédanyai hagyaték), mert van, amikor „belefér / egy percbe a mindig: az akkor egység” (A kör). Az első kötet óta mintha oldódott volna valamit a kérlelhetetlen kétségbeesés, még akkor is, ha a kötet egésze ismét a biztonság-bizonytalanság kérdését járja körül (mert csak körbejárni lehet:„Az abroncs tartja meg a kört?” A kör) – ám most már nem origót és centrumot keres kamaszos elszántsággal, csak pontokat egy koordinátarendszerben, tájékozódni: „Mert biztonság? Egy-két biztos pont biztosan.” (Biztonság?) Ha van fény, ha az ember kiláthat önmagából, akkor: „Mindig van valami.” Sőt: „Az volt biztos, hogy van valami mindig.” (Halottak napja) Ez a felnőttség: „Ami csak voltál egyszer is: innen nézve az is mind adalék” (Time past). Mert Mesterházi Mónika, ha megbékélni nem is tud a veszteségeivel, de a tanulságot (jellegzetes Mesterházi-féle humorral és éleslátással) levonta: a semmi hátteret ad a mindennek, úgy adja meg a formáját, mint gyapjúpulóvernek a laza hézagok (ha kimossuk és összemegy, a semmi nélkül formátlan lesz). Tehát a tanulság (tetszik, nem tetszik): „Zenéhez a szünet, / a buborék a vízbe, / a kép mögé a háttér, / a semmi dolgaimhoz.” (Fontold meg: ) Mintha a semmi a minden része lenne, mintha a szorongás egyszerre volna maga a semmi és a semmi hiánya. „Történet nincs”, de folyamatok és pillanatok vannak. Nemes Nagy Ágnes, a kötetben is megidézett mester (az egyik biztos viszonyítási pont) azt mondja: „Tanulni kell”. Mesterházi Mónika is bátran figyel tovább, és tanul. Ahogy egyik felejthetetlen négysorosában mondja: „A zsebemben van egy vadgesztenye. / Szorongatom. Tanul szorongani. / Meg kell tanulnom, mennyit bír a kérge: / Mindent nem rakhatok a gesztenyémre.” (Vadgesztenye) Játékosság életre-halálra. Nem véletlenül mondja róla a költőtárs Lázár Júlia: „Mesterházi Mónika játszik kétségbeesetten, játszik örömből, játszik, mert játékos elme. Játszik, hogy kinézzen önmagából és visszanézhessen önmagára, mint verse tárgyára, fejtetőre állítja a világot, vagy ő dalol fejen állva. És közben nevetni, gyönyörködtetni is tud.” „Mesterházi Mónika költészetének egyik fontos vonása (s ebben csatlakozik a ma még közönnyel emlegetett újklasszikus iskolához): belső tapasztalatát igyekszik a szavak eredeti jelentésének rendjében leírni, s egy lassan-lassan belátott nyelvi hamisság kelepcéjéből valamely közvetlenül belátható költői értékrend felé tesz lépéseket. (...) Általában is elmondható, hogy a költő szereti valamely imént kiürített szellemi térbe telepíteni versei emlékezetesen megformált mondandóit. A felszín hullámai alatt nyugtalan fenékhullámok hömpölyögnek: olyan érzésünk támad, mintha a vers olvasás közben folyamatosan teremtené magát.” (Báthori Csaba)

Nem hittem volna
1999

Nem hittem volna, 1999 „Elmegyek, hogy visszajöjjek, / nem vagyok, hogy meglegyek, / hogy a semmiben hiányom / szorítson egy kis helyet. (Ha nem vagyok) A címben megint ott a negáció, a borítón pedig ismét az ég, de ezúttal már nem a felhők elfoszló alakja, hanem a csillagok koordinátarendszere, és egy elfutó üstökös fénycsóvája – és maga a kötet is megidézi a magyar költészet klasszikus kozmosz-verseinek légkörét. Van valami, igen (a kötetben már kevesebb a semmi): van, ami állandó, de ahogy az üresség több, mint az öröm, úgy a hiány is több, mint a jelenlét – ahogy a távozó üstökösnek mondja a költő: „Kétezer-ötszáz évig hogy bírjam ki hiányod?” (A távozóhoz) A Nem hittem volna a nagy és bátor versek könyve, és nemcsak a formai bravúrral kombinált, izgalmasan szomorú kísérleteké (Sestina-próba), hanem a családról és az egyéni női sors terhéről is tisztán és nyíltan ír Mesterházi Mónika (Sors bona), ahogy harmincévesen számot vet addigi életével. „Minden sejtem tanulja, ki vagyok”. A kötetet szervező utazások és visszatérések is csak arra jók, hogy újra és újra megtanítsák a nézés és az emberi kapcsolatok felelősségére, mert „a költészet nem szomorú vasárnap, / csak kitartott, pontos hétköznapok.” (Utóhang). „A tekintet az ég felé tör, a szellem fogódzókat keres. A versszínpad keretét a fény és a sötétség feszítőereje adja. A színt a vizek kékje, a növények és állatok: hibiszkusz, aranyvessző, orgona, jázmin, sün, macskák, vizisikló, nádirigó, harcsa, vizipók. (...) Emberi arcok. Közöttük is akad szerethető. Ismerősök, idegenek, élők és halottak. Idő. Hold. Nap. ’Mozgó felületre arany / jeleket ír egy mozdulatlan / toll.’ A világ jelrendszere mintha valamilyen rendezőelv szerint működne, ’akarva érteni’ mégsem lehet. Megfigyelni annál inkább. Ha a figyelem lankad, erősödik a szorongás, olyankor meg lehet kapaszkodni egy vizslafülbe, egy sárga pulóverbe, egy gesztenyébe.” (Lázár Júlia) Elemzői (mint a kötet fülszövegében is) rámutatnak a pálya szerves fejlődésére és töretlen egységére: „Szövegeinek felszíne most is világos, érthető, de a versek újraolvasásra sarkallnak, s kiderül, mögöttes közegük bonyolult és elgondolkodtató. Tragikumát, keserűségét önirónia lebegteti, világképe tágabb, hangja fanyarabb, karcosabb lett. Rejtély és ritkaság, hogy ezt a szikár, szűkszavú versbeszédet, ezt a tárgyias közlésmódot hogyan szövi át, minden édesség vagy fölös érzékenykedés nélkül, alapélményeinek különösen egyéni mivolta, mely, lett légyen szó bármiről, jelen van, és a versek minőségén túl is egészen személyes hitelt ad költészetének.” (Székely Magda)

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!