Szerzői oldal

Életrajz

1947 február 15.-én született Budapesten
1965 a Toldy Gimnáziumban érettségizett Budapesten
1970 az ELTE angol-olasz szakán szerzett diplomát
1970-1972 gimnáziumi tanár
1972 az ELTE Angol Tanszékének tanára, később adjunktusa (1978), tanszékvezetője (1997-2003), docense (1995)
1973 háromhetes alkalmazott-nyelvészeti továbbképzésen vesz részt Readingben
1975 PhD képzés (Cambridge, Anglia, egy félév)
1976-80 az ELTE iráni szakán abszolvál
1982 megjelenik első verse a Mozgó Világban
1987 hathetes nyelvészeti programban vesz részt (Stanford, USA),
1994 a nyelvtudomány kandidátusa

Díjak
1990 Déry Tibor-díj
1993 Graves-díj
1997 Széchenyi professzori ösztöndíj
2000 Füst Milán-díj
2003 Budapestért Díj
2003 Szépírók Díja
2005 A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja Díj

A bőr és a napszakok
1995

A bőr és a napszakok, 1995 A kötet alcíme: „Nádasdy Ádám majdnem minden verse 1976-1995”. A szerző így vall a címről a hátsó borítón: „A kötet címét egy barátom adta, mondván, hogy itt folyton bőrről és napszakokról van szó, mert úgy látszik én csak erről tudok írni, és ez a kettősség jellemzi a verseimet: a bőr puha, a napszakok kemények. Illetve nem – gondolkodott el –, fordítva: a bőr kemény, a napszakok puhák.” Érdemes egyben végigolvasni a korábbi kötet anyagát is magában foglaló versgyűjteményt: a versek külön-külön is hatásosak, de az élmény akkor lesz igazán átütő, ha engedjük hatni a költő egészen egyéni hangját és nézőpontját. Nádasdy világérzékelése gyermekien intenzív – „Dörgölöm testemet válogatatlanul / mindenkihez: a test mindenkitől tanul.” (Defenzív bujság) –, és nem az elme spekulációi határozzák meg az érzelmeit és megfigyeléseit: „A mozgásból, az indulatból élek” (Ragadozó, remegő), mondja; ez is gyermeki, vagy inkább kamaszos vonás, és hiába a versekben a leírás megszállott pontossága, a részletekre kiélezett, komoly figyelem (legyen szó koporsóról vagy parkról, a forgófülű kannáról vagy akár a hóról), és a nyelvészi-tanári, jellegzetesen Nádasdy-intonációjú felszólítás, hogy „A szavakkal is tessenek ügyelni” (Egyedül a szoba közepén) – mindig érezni mégis, hogy ez a költő sosem a precíz részleteket, hanem mindig az egészet akarja: a teljes nyelvet, teljes világot, teljes szerelmet. Ez azonban csak pillanatokra adatik meg, és Nádasdy nem is áltatja magát a teljes élet látszatával, mint mindenki más; ő, aki annyit törődik az evilági koordinátarendszerekkel, a perspektívával és a súlyponttal, mégis újra meg újra Oberonként elrúgja magát a földtől, és bár gyakran csak „lefelé, csak mindig lefelé” halad (Gravitáció), mégis megkísérli újra és újra, pedig nem tündér, hanem világba ragadt test, akinek „gyakorlatozni kell, hogy újra menjen, / hogy menjen ez a rohadt repülés” (Esküvő). Ami pedig a többit, a világba vetettség illemszabályait illeti: „profi vagyok már, teljesen profi” (Továbbképzés). Ez a vers-én bárkivel van, nagyon egyedül van, és nem azért, mert nem tud mással lenni, vagy feloldódni, nem: a lényege az egyedüllét. Lépésenként igyekszik át az életen, „kicsit repülve, mindig magyarázva” (Hol járok én). Szeretne „felnőtt, érett férfi lenni” (Ami még hátravan), nem koravén, „szenvtelen (...) és öreg” (Túl), „védtelen és mohó” (Átvonulni máshova) „tudósképű ripacs” (Expedíció), hanem inkább olyan (a repülést nyilván már nem gyakorló) ember, aki hinni tud saját tekintélyében: „ott pópa vagyok, imám, rabbi, páter, / nem sajátmagam lötty kamaszfia” (Sós szelek fújnak). Más szeretne lenni: pap, színész, zenész, tanár, vagyis felnőtt, akit látnak és látszik, nem költő és tündér, aki éjszaka jár. A versek beszélője nem tud megbékélni magával (Tündérkirály, túl sokat vállalsz), mert nincsenek csontjai, nincs súlya vagy határa, csak kiterjedése van, és mindenhová beférkőző, azonosuló figyelme – éppen ehhez kell a magány, ehhez a fájdalmas, feltétlen figyelemhez, a meztelen bőr és a csupasz tekintet kényszeréhez. Mert nincs egyedül a verseiben: családi emlékek (Talán páratlan évben) idéztetnek fel, különös társaságok-emberek (férfiak főleg), és különös találkozások; határok (Hegyeshalom) és határhelyzetek (Mezőtúr), „ragadós műbőr sarokülések” (Akadozó este, belgákkal), kínos-humoros jelenetek elhagyatott vendéglőteraszokon (Kerthelyiség, éjjel), hosszú vonatutazások és autózások, miközben a beszélő keres egy helyet, egy házat vagy legalább egy sátrat, amely végre neki való, ahol „nem jó egyedül és nem jó ketten” (Érzelmes utazás) – úgy akar élni, „Szóval, egyedül, / vagy valakivel, hogyha sikerül.” (Tűnődni) Lehetséges, hogy mégsincs teljesen egyedül? Hogy van, aki nézi? Lehet. Hiszen Nádasdy írta a kortárs magyar irodalom talán legszebb istenes versét – érdemes hosszan idézni, legalább az elejét: „Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság / rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád, / s azt képzelnem: pont én kellek neked. / Nem is oly rég úgy jártam még az utcán, / hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám - / most meg a cinkosommá tettelek. // Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem: / találsz-e te gyönyörűséget bennem - / úgy elfoglal, hogy megtaláltalak. / Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca, / de te járattál olyan iskolába, / ahol ilyesmiket tanítanak.” (Féltérden)

A rend, amit csinálok
2002

A rend, amit csinálok, 2002 „Gyanús nekem a rend, amit csinálok: / a terrorista pucolgatja így / az eszközeit, fémszagú garázsban, / félig leengedett roló mögött, / elpakolok, ne lássák semmimet (...)” – mondja a kötet címadó verse. Gyúlékony, robbanékony anyaggal babrál a szerző, de robbantás helyett inkább rendet próbál tenni az élete dolgai között („vártam a kis halált. Kis élet lett helyette: / finom bosszú a részedről, uram.”). A felnőttség könyve ez, a fel- és leszámolásé, illetve inkább a számvetésé; a költő, aki Utolsó versét már a legelső kötetében megírta, voltaképp rácsodálkozik, hogy még mindig él – hiszen annyi minden elmúlt, és meghalt régi nagy szerelme, a férfi is, „a zsidó, akit az Úrtól” kapott (a kötetnyitó Az Úr hegedűje a kötet legfájdalmasabb darabja). „Hogy elzártam, és mennyi éven át / a játékosságot” (Elzártam, elaludtam) mondja a most is összetéveszthetetlen, de sokkal keserűbb Nádasdy-hang; vissza-visszaszivárog egy-egy gyerekkori emlék, de a vers – hiába nagyon jó –, mind csupa fájdalom, csupa szomorúság, tehetetlen, dühös topogás vagy jókora rúgás az ajtófélfába. Elölről kéne kezdeni az egészet? „És most, amikor végre történik valami, / most látom igazán, hol kéne tartani: / az elején, a dolgok keserves hajnalán” (Hol kéne tartani) Pedig ő tudja a legjobban, hogy ha visszamegy, a vers megint, mint a terrorista bombája, „berobban”.

Soványnak kéne lenni
2005

Soványnak kéne lenni, 2005 „Könnyű annak, aki csontos, sovány, / az látja a saját érzelmeit, / ahogy futkosnak benne, mint a svájci / kirakatban a modellvonatok. / Vékonyak, gyorsak, jól követhetők. /A sorompócska mindig lecsapódik, / mikor arra robog a gyűlölet, / nem tompítja a csattanást a zsír.” (Soványnak kéne lenni) Csattanás, robbanás, visszaút az időben. Nádasdy legújabb kötete az emlékezés könyve: a gyermekkort idézi meg, annak tárgyait (ruhásszekrényt, gépradírt, villanyvonatot), szereplőit, és azt, ahogyan azokat egy hiperérzékeny gyermek látja – visszatér tehát itt gyerek- és kamaszkorához, a lebegő-repülő, csontok és zsír nélküli, vagyis végletesen sebezhető Oberon-figurához. A szerző azt szeretné, ha a felidézés intenzitása saját létében érintené az olvasót: „Ha sikerül, magukra ismernek önök is, ha nem, csak érdeklődéssel fogják (remélem) olvasni: micsoda csudabogár!" A kötetet fogadó kritikákból kiderül, hogy a ráismertetés sikeres volt: „Egy fél nemzedékkel vagyok nála fiatalabb, de ráismerek a tárgyaira, az érzéseire, a családjára” írja például a kiváló költőtárs, Kemény István, és egy másik rendkívüli kortárs költő, Borbély Szilárd is azt emeli ki, hogy az alanyi költészet éles, de nem kíméletlen őszintesége pontosan felidézi, de egyben át is írja az emlékeket: „A versek beszélője utólag újramondva gyerekkora történetét átalakítja az emlékezet tárgyait, mozzanatait. (…) Az a kényes, tiszta, lefegyverező őszinteségű idegenség, amely ezekből a versekből "átjön", magával ragadja az olvasót. Nem hangos, nem tolakvó, nem követelőző, mégis erős, és meghatározó költői hagyományokat állít új összefüggésbe Nádasdy Ádám. A gyerekkor beletanulása a nyelvbe, a nyelvi szerepek elfogadása, a felnőtt világ ’bent is vagyok, kinn is vagyok’ hangoltságú láttatása mögött rejtőző, mindenre rákérdező gyermek beszélői magatartásának felöltése ebben a kötetben más összefüggések közé kerül. (...) Azzal az eleganciával, ahogyan ezt Nádasdy tudja, minden poétikussá válik.”

Az az íz
2007

Az öt ciklus szellemes címei: első, második, harmadik, negyedik, ötödik évszak. A ciklusokban a hétköznapi élet apró eseményei vannak feldolgozva: egy szállodai gyerekélmény, egy ébenfa bőrszék az íróasztal mellett, a frizsider kitisztítása (de miért?), a csillár lengése (de hogyan?). Még hevenyészett olasz nemzetkarakterológiát is találunk. Az emlékek áttetszőek, a beszélő hang okosan rezignált és kedélyesen lehangolt. Még az ötvenes években is talál valami szépet (például a nagymama kályháját, vagy a Himnusz éneklését a vasárnapi misén – „egyébként nem szabad, Isten miatt”). Amit leír, az legalább megmarad. „Én … nem szubjektíven vagyok objektív, hanem objektíven szubjektív. Magamról, pontosat.” – írja a szerző. „Nádasdy Ádám verseinek beszélője érzelmes, sértődékeny, bújásában, szeretetigényében, önfejűségében emberi.” Györe Gabriella, Litera.hu

Verejték van a szobrokon – válogatott és újabb versek
2010

A testnek egészen más értéke és helye van Nádasdy Ádám (1947) mostanában kiteljesedő költészetében. A civilben nyelvtudós, egyetemi tanár, műfordító Nádasdy pályája lassan, fokozatosan bontakozott ki. Legújabb kötete (Verejték van a szobrokon) egyaránt tartalmaz válogatott és újabb verseket. Így az életmű alakulását, formálódását is nyomon követhetjük. Látjuk a lépcsőfokokat, az irányokat. A találó cím rögtön felvillantja Nádasdy két legnagyobb, legszemélyesebb témáját. Ezek pedig az erotika és a kultúra. Az erotika kultúrája és a kultúra erotikája. Ahogyan a mesterséges, művészien megformált, mégis anyagszerű szobortesten kicsapódik az izzadság biológiai, naturális párája, úgy a szobor, mintha pórusain át, vonzóvá, erotikussá válna. „Finom határ / a pornó és a közszemle között.” Nádasdy Ádám a magyar nyilvánosságban elsők között vállalta fel másságát. Ez a kérdéskör verseiben is állandóan megjelenik, arra azonban ügyel, hogy ne váljon a téma kizárólagos exkluzív vagy politikai foglyává. Nádasdy, miközben felejthetetlen sorokkal örökíti meg az azonos neműek közötti szerelem sajátos képeit („két-Ádámos éden”) igazából a szerelem univerzális tapasztalatát közvetíti: „A küszöböt rágtam. Nem is, hogy szeret-e, / mert persze, biztos. Hanem az, hogy hol van. / Egyszerűen hol van.” Nádasdynál kevesen ismerik jobban a szerelem sivatagát. Ő pedig miközben ismeri belülről, még térképet is készít erről a sivatagról.

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!