Szerzői oldal

Nagy László
( 1925 - 1978 )

Életrajz

1925. július 17-én született Felsőiszkázon
1945 a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájában érettségizett
1946 az Iparművészeti Főiskola hallgatója és a Dózsa György Népi Kollégium tagja
1947 a Képzőművészeti Főiskola rajz szakos hallgatója
1948 az ELTE magyar-irodalomszociológia-filozófia-orosz szakos hallgatója
1949-52 írói ösztöndíjjal Bulgáriában él
1952 házasságot köt Szécsi Margit költővel
1953-56 a Kisdobos munkatársa
1959- az Élet és Irodalom képszerkesztője, később főmunkatársa
1968 a Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál aranykoszorúsa
1978 Budapesten meghalt

Főbb díjak: 1950, 1953, 1955 József Attila-díj, 1966 Kossuth-díj, 1976 Botev Műfordítói Díj

Tűnj el fájás
1946

Tűnj el fájás, 1946 “A szó igazi hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély.” (Nagy László: Megismerés, nyelv és vers). A huszadik század egyik legintenzívebben erős, nyelvi-képi újításaival példateremtő költészete máig nagy hatást gyakorol az olvasókra; Nagy László a legtöbbet idézett költőink közül való, több mint négyszáz verset és sok kötetnyi műfordítást magába foglaló életművét nem lehet elégszer újraolvasni. Korai költészetében már felbukkan gyermekkora zárt paraszti világa, a mitikus erejű népi kultúra, a népi keresztény hagyomány, a természet meghatározó közelsége. Költőként legnagyobb hatással Arany, Ady, Balassi, Berzsenyi, Csokonai József Attila, a világirodalomból pedig a később sokat fordított García Lorca, Jeszenyin, Dylan Thomas és Zbigniew Herbert volt rá. 1949-től kezdett magyarra fordítani bolgár és délszláv népköltészetet, friss hangot teremtve ezzel a magyar műfordítás-irodalomban (Szablyák és citerák 1953; Sólymok vére 1960; Babérfák 1969; Erdőn, mezőn gyertya 1975). A legnagyobb hatást talán költőileg-emberileg az a Vas István körül összegyűlt társaság tette rá, amelynek legnevesebb tagjai Kormos István és Juhász Ferenc voltak. Első köteteinek címében még a háborút követő új rendben való megkapaszkodás vágya tükröződik; népi kollégistaként megénekelte a felszabadulás és a forradalmas ifjúság örömét (Tavaszi dal: „Pártom, te kardos / angyalom / öledben én sem / alhatom”; Májusfák). Második kötete, A tüzér és a rozs (1950) erős József Attila hatásokat mutat, de Nagy László fő motívumai is felbukkannak: a szerelem, a fájdalom, a halál, a háború és a természet, azon belül is főképpen a lovak: a Kiscsikó-sirató és a Katonalovak a legjobb versei közé tartoznak; a kötetek azonban sajnos tartalmaznak néhány, a kor eszményeinek megfelelően sematikus verset – ezeket költőjük később megtagadta. (“1949 könyvnapjára jelent meg első kötetem, hevenyészett összeállítás, mutatja ferde nézeteimet is a költészetről” mondta 1974-ben a költő).

Gyöngyszoknya
1953

Gyöngyszoknya, 1953 1952 fordulópontot jelent Nagy László szemléletében. „Dal hamis húron pendülni ne merjen” mondja Aszály című versében, amelyben nemcsak ráébred, de meg is meri mutatni a korszak hamisságát: „Szép lesz a termés, – szól a tudósító. / Ó, de szeretném buktatni a földre, / kemény földünket hazudozó szája / hadd csókolgatná!” Költészetébe ugyanezen okból vonul be a dér, a tél, a fagy motívuma is („A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe, annyira nyíltak, nyílt-törések voltak.”) Ekkor, a külső nyomás s a belső kényszer (válság) hatására hozza létre a paraszti világkép elemeiből építkező mitologikus hosszúverseit: a kötet címadó versében egy jégverést növel egyetemessé, és egyben politikai értelművé. Így zárul a vers: „Áll az ember a tájban, vassá mered a lába, / fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja – / s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt, / mellébe levegőt vesz, tartja – egeket zendít.” Következő köteteiben (Havon delelő szivárvány, 1954; Rege a tűzről és a jácintról, 1956) ezt a drámai hangot viszi tovább, számot vetve múlttal és jelennel – de mindig bízva a tiszta költői szó lélekformáló erejében. „A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás” mondta egy interjúban. „Történelmünk elején a varázsló is költő volt. Hatalma volt a közösségen, sőt, hitte, erőt vesz a természeten.”

Himnusz minden időben
1965

Himnusz minden időben, 1965 “Jog hogyha van: az én jogom, / Enyém itt minden hatalom, / Fölveszem, kardom, sisakom! / Gyönyörűm, te segíts engem!” mondja-kiáltja-dobogja a címadó vers. Az ötvenes évek végének, hatvanas évek elejének hallgatása után (első gyűjteményes kötete, a Deres majális, 1957-ben jelent meg) a költő az igaz szerelemhez fordul vigasztalásért a társadalmi-történelmi hazugságok idején. Ez a kötet tartalmazza legszebb szerelmes verseit (például: Ki viszi át a szerelmet, amely a költő sírkövére is rákerült), amelyek a gyönyör joga mellett a szövetség és a felelősségvállalás hangján szólnak. „Nagy László költészetéből már a hatvanas években több mondat, verssor vált szállóigévé. A Ki viszi át a szerelmet című versről kis túlzással azt állíthatjuk, hogy teljes egészében szállóigévé vált, a költő legismertebb műve lett. Mindössze 14 sorból áll, s szigorú komponálási elve, csattanószerű lezárása a klasszikus versformákhoz hasonló alkotói fegyelmet követel meg. A vers kérdő hangsúllyal indul, majd ez fordul állítóvá, a végső igazság kimondását ígérve. Az első hat kérdő mondat tartalma körülbelül így összegezhető: Ki teszi azt, amit én, a költő, ha meghalna, ha nincs költészet? A két lezáró mondat állítása pedig az: Ki, ha nem én, s a hozzám hasonlók! Vagyis a költői lét értelmére rákérdező vers válasza: a társadalomnak szüksége van a költőre és a művére.” (Vasy Géza)

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!