Szakács Eszter harmadik kötete már címében jelzi a könyv egészére jellemző kettősséget: az „itt és most” pozíciójában megszólaló lírai én folyton egy „másik hely, másik idő” viszonyában éli meg, rögzíti és értelmezi tapasztalatait. A „versbeli én az egyedül-lét egzisztenciális tapasztalatát részben a volt és/vagy vágyott és/vagy képzelt szerelem tartós elérhetetlenségének körülírásában, részben egyfajta metafizikai bizonytalanság érzékeltetésében összegzi. … A hiányos, a részleges és az időleges mégis képes arra (képes kell, hogy legyen), hogy az ént legalább a nem-lévő tökéletességének az élményéhez juttassa: „Megfogni és elengedni. / Örülni annak, ami nincs. / Nézni, hogy tündököl. / Ajtótalan kilincs.” (Megfogni és elengedni)” (Halmai Tamás)

A korábbi kötetekből már ismerős nosztalgikus-önironikus hangvétel hiteles reflexióját adja a vágyott-sejtett transzcendencia és a kisszerű köznapiság határán megszorult és szorongó beszélő élményeinek. „A kötet világának centrális eleme a tükör-metafora … az arcmás szemlélése, a szemtől szemben való beszéd helyzete, a tükörbe nézés, az eltévedés a fényt egymásra vetítő falak és felületek között egyaránt felbukkan e metafora kapcsán, de a maszkokkal való ismételt szembesülés is ehhez a metaforikus góchoz kötődik. Ennek megfigyelhető egy olyan önreflektáló vetülete, amely az írás folyamatát képmásteremtésként értelmezi.” (Nagy Imre), pl. az  Elveszed tőlem az arcom című, kötetnyitó versben.

Az említett kettősség a szerző irodalmi tradícióhoz való viszonyában is tetten érhető. Szakács Eszter nemcsak a nyugatos-újholdas jambikus hagyomány nyelvezetét szólaltatja meg fellazított, sajátos zeneiségű változatban, hanem motivikus elemeket is átvesz. Csakhogy a „klasszikusok” újraírása nála egyszerre tartalmi és stilisztikai lefokozás. Az Elég a vágy Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton-versének isten-hiányát a szerelem hiányává, a trónt konyhaasztallá alakítja; a második ciklust záró Boldog, szomorú dal pedig Kosztolányi zeneileg bravúros létösszegzését fanyar travesztia formájában idézi meg. Ahogy a transzcendencia felizzó pillanatai rendre a köznapiságba vesznek, úgy a tiszta költőiségű sorokat is folyton megkérdőjelezi a hangsúlyosan, önironikusan alulstilizált nyelviség.

E hiány által determinált identitás-, poézis- és létélményt összegzik a záróvers, a Hová folyik? sorai, melyek „a saját lényeg önmagát ki nem teljesített lehetőségértékét nyomatékosítják: „Kering, örvénylik a lelkem, / tengelyében azzal, ki nem lehettem.” (Halmai Tamás)

 

A kötet lírai énje folyamatos „dialógust játszik egy monodrámában”. Önmagát keresi, ám csak tükörképét szólíthatja meg. Ahogy a realitás csupán iróniával vállalhatóan kisszerű mozzanatokból épül fel, úgy mintha a személyiség vágyott lényege is a valóságból elszabadulás tartományában: az éjszakában, az álomban, a képzeletben volna csak föllelhető: „Hogy ’egyetlenem’ senkinek se mondta. / Este főz - bármit odaéget. / Profilból hasonlít Loch Lomondra. // Tervezi a nagy utazást.” (Patchwork)

Ez a versbeszéd tematikusan és tempójában, a képeket egymásba oldó álomszerűségében is a tengert idézi. „Nyugodtnak lenni, mint a tenger, / lassan, hullámot vetve élni.” (Rád gondolok) A magyar versköznyelvnek számító jambus laza zeneiségében, akár az álomban, természetesen megférnek és sajátos szépségű mintákat hoznak létre a hétköznapiság és az emelkedettség, a darabosan konkrét és a lebegően kifinomult, a kézzelfogható és a szürrealizmusig mitikus váratlan találkozásai: „Azután felkelsz, kitárod a spalettákat. / …/ Mintha a tenger bontotta volna meg ágyad” (Kérkíra)

A kötet címe lefordíthatatlan szó, mellyel - a fülszöveg szerint - „a portugálok szívesen határozzák meg nemzeti karakterüket. A saudade jelenlét, mely nem itt és nem most zajlik.”

Ez a nosztalgikus vágyódás, a kettős tudat, amely számára az adott pillanat legfontosabb mozzanata csak valamely elérhetetlenre utaló jel - ez az életérzés  Szakács Eszter költészetének végig meghatározó jellegzetessége, amely ebben a könyvben is számos síkon tettenérhető.

A megidézett műfajok - pl. haiku, alba -, helyszínek - pl. Lémnosz, Korfu -, mítoszok - főként az antik görög mitológia számos története - mind a tér- és időbeli távolságot hangsúlyozzák. Csakhogy a versben, mely gyakran szerepvers formáját ölti, vagy szándékosan objektív leírásra szorítkozik (a kettő együtt jelenik meg pl. a Halálkommentárokban), az az erős személyességű hang szólal meg, az a szubjektum keres és építkezik, amely Szakács Eszter korábbi köteteiben már olyan erőteljesen kirajzolódott. „Elveszett arcok gyülekezése ez / egyetlen test elfogadása a virradatban.” (Maszkok)