Szerzői oldal

Székely János
( 1929 - 1992 )

Életrajz

1929 márc.7. Tordán született
1940 katonaiskolában tanul Marosvásárhelyen
1944 frontszolgálat
1945 hadifogoly Németországban
1948 érettségi
1952 filozófiadiploma a kolozsvári egyetemen
1953 szerkesztő
1956-89 az Igaz Szó munkatársa
1992. aug. 23. Marosvásárhelyen meghal

Díjak: az életében felajánlott díjakat következetesen visszautasította

Csillagfényben
1955

1955 Csillagfényben Az első kötetet a korabeli Románia ideológiailag meghatározott kritikusaitól egyhangúan elítélő bírálatokat kap, „egyoldalú és pesszimista történelem- illetve múltszemlélettel” és a munkásosztály igényeinek mellőzésével vádolják a szerzőt, aki az egyre fokozódó támadások hatására 1958-ban kénytelen a pártfórumok előtt önkritikát gyakorolni, végletekig fokozott önostorozása azonban a korszak legironikusabb politikai röpiratának tekinthető. Költőként Székely János ugyanolyan klasszicista formaművész és magányos gondolkodó maradt, mint prózájában.

Mélyvizek partján
1957

1957 Mélyvizek partján Második kötete is sztoikus gondolkodónak mutatja a szerzőt, aki nem hisz a haladás lépten-nyomon hangoztatott eszméiben. A költő önmagát mindig is inkább filozófusnak tekintette, aki, akár egy ostyában, versben adja be a társadalomnak az igazság keserű gyógyszerét. „Indulása a poeta doctus indulása volt, akinek versbeszédét nem megköti, hanem otthonos mederbe vonja a nyugat-európai metrum s annak minden strófaképlete, a tercinától a szonettig” írja róla Cs. Gyimesi Éva.

Dózsa
1964

1964 Dózsa Eredetileg elbeszélő költeménynek indult drámai jambusban írt monológ a parasztvezérről, akit öt olyan drámai szituációban jelenít meg a szerző (A párbaj, A vezér, A lázadó, Temesvár, A trónus), amelyben konfliktusba kerül helyzetével és önmagával. „Nem én találtam – ő talált reám. / A sorsom ez. S ha sorsom: vállalom” mondja Dózsa. Székely voltaképpen a vezérszerep etikai dimenzióit vizsgálja. A darabot egyszemélyes drámaként nagy sikerrel adták elő Erdélyben és a Gyulai Várszínházban is a hetvenes évek végén.

Soó Péter bánata – Az árnyék
1972

1972 Soó Péter bánata – Az árnyék Az első, némileg lírai szerkesztésű kisregény már 1957-ben elkészült, a másodikat pedig 1967-ben fejezte be. Soó Péter, a narrátor, rettenetes magányára ráébredve beszéli el háborús történeteit, odaveszett ikertestvérét (vagy inkább énjének másik felét?) próbálva pótolni az olvasóval, akinek a történetét előadja. A különös megkettőződés története mindvégig vízió és valóság határán játszódik. Az árnyék című kisregény voltaképpen Peter Schlemihl történetének ironikus-groteszk újrafeldolgozása, amely fantasztikumát mindvégig hangsúlyozva egy magányos és kirekesztett árnyék viszontagságait beszéli el. 1972 Soó Péter bánata – Az árnyék Az első, némileg lírai szerkesztésű kisregény már 1957-ben elkészült, a másodikat pedig 1967-ben fejezte be. Soó Péter, a narrátor, rettenetes magányára ráébredve beszéli el háborús történeteit, odaveszett ikertestvérét (vagy inkább énjének másik felét?) próbálva pótolni az olvasóval, akinek a történetét előadja. A különös megkettőződés története mindvégig vízió és valóság határán játszódik. Az árnyék című kisregény voltaképpen Peter Schlemihl történetének ironikus-groteszk újrafeldolgozása, amely fantasztikumát mindvégig hangsúlyozva egy magányos és kirekesztett árnyék viszontagságait beszéli el.

Képes krónika
1979

1979 Képes krónika A Magyarországon megjelent drámakötet drámáit betiltották Romániában. A gyűjtemény, amely a fülszöveg szerint „egységes egész: a keresztény-európai kultúra gondolati analízisét nyújtja keletkezésétől a felbomlásáig” klasszikus szerkesztésű, biblikus-historikus drámákat sorakoztat fel, amelyek mindig az etika központi kérdéseit feszegetik. Az archaikus Profán Passió, az antik zsarnokság témakörét körüljáró Caligula helytartója, a messianisztikus-középkori Dózsa és a egyház mint eszköz szerepét vizsgáló Protestánsok után az Irgalmas hazugság az ateizmusig jut el. A darabok jelképesen értelmezve a Kelet-Európai lét abszurd metaforáinak is tekinthetők.

A nyugati hadtest
1979

1979 A nyugati hadtest Székely János érett prózája sem költői, sem filozofikus: tiszta, klasszikusan szerkesztett, történetközpontú, és mindig izgalmas, mert morális kérdéseket jár körül az elbeszélés eszközeivel. A történet mottója: „Amit el lehet felejteni, nyugodtan felejtsük el. Esélyünk: a feledhetetlen.” A kisregény, vagy még inkább novellaciklus személyes tapasztalatokra alapozva, de önéletrajzi hitelességre nem törekedve mutatja be a második világháború kiélezett helyzeteit és a visszavonulásra kényszerülő magyar „nyugati hadtest” viszontagságait. Az egzisztenciális-etikai alaphelyzet ugyanaz, mint azt A valódi világban megfogalmazta: „Egy ember akkor volna szabad, ha mindenben belső törvényeit tudná követni. (...) a világegész összefüggésrendszerében ilyen belső determináltság sosem fog szabadon érvényesülni, midig beleütközik a világegész (külső) determináltságába...” Az első történet címadója egy csúnya, kezelhetetlen ló, bizonyos Pálinkás, akit lehetetlen meglovagolni, mert mindig leveti magáról a gazdáját. A fiatal hadapród, akit csak a vak ambíció és a tudatlanság vezetett a hadsereghez, és akinek a ló a katonaiskolában jutott, félelmét, undorát és haragját legyőzve megpróbál összebarátkozni az állattal, de bármennyire sikerül megszelídítenie az istállóban, az lovagláskor mégis úgy rángatózik, mint az eszelős, és ledobja a hátáról. Végül aztán a ló egy másik hadapródhoz kerül, akit annyira felháborít az állat makacs ellenállása, hogy szabályosan agyonveri. A boncolás mutatja ki aztán, hogy a szerencsétlen ló egy gerincsérülés következtében teljesen alkalmatlan volt arra, hogy meglovagolják. A történet remek felvezetés a kötet többi novellájához, amelyben a háború sűrűjébe keveredett emberek olyasmikre kényszerülnek, amire természetüknél fogva alkalmatlanok. A következő két történet a narrátor kadétiskolai élményeiből táplálkozik, amelyeknek a tanulsága az, hogy ha valaki bármilyen szempontból kilóg társai közül, azt megszégyenítik: az elsőben egy tanári kérdésre válaszol az elbeszélő, és rögtön kiközösítik (Amikor nyakon öntöttek), a másodikban (A kripli) egy szerencsétlen fiút, aki teljességgel alkalmatlan a katonai fegyelem betartására, csúnyán megaláznak és állandóan bántalmaznak a társai, és még a viszonylag jó szándékú narrátor sem meri megvédelmezni. A negyedik történet (Emberbarátok) abból az időből való, amikor az a parancs járta, hogy a katonaszökevényeket azonnal ki kell végezni. Két tiszt, civilben tanár, szembesül azzal a feladattal, hogy ki kell végeztetniük egykori tanítványukat. Az egyik időhúzással elhárítja magáról a felelősséget, a másik azonban kényszerűségből odaállítja a kivégzőosztag elé, ők azonban nem hajlandóak lelőni. A tiszt, hogy elkerülje az engedetlen katonák megtizedelését, saját maga lövi le az áldozatot, és a háború után maga jelenti fel magát, hogy leülje a börtönbüntetést tettéért, vagyis egy olyan helyzetért, amely nem kínált kiutat. Az ötödik történet (A kutyás német) a legyőzött hadsereg apokaliptikus visszavonulását írja le a nyílt pusztaságon keresztül, a rettentő hóban. A narrátor is ott vonul egy kis csapat katonával. Útjukat holtak szegélyezik, és hamarosan találkoznak a fogolymenettel is, amelynek leszakadó tagjait egy elegáns, kutyás, motoros német géppuskázza le, puszta kötelességtudatból. A hatodik történet (Füstök) Európa égéséről és a Bergen-belseni megsemmisítő táborok füstjéről szól, a hetedik pedig (Mi a szerencse?) a narrátor tapasztalatait mondja el egy skót fogolytábor lakójaként, ahol a rabok kínjukban folytonosan kártyáznak. Az utolsó novella (Sorok a gondviselésről) a tragikus irónia eszközeivel próbál értelmet keresni a káoszban, feldolgozni a feldolgozhatatlan szenvedést, megérteni az emberi sors értelmetlenségét. A kötet A vesztesek című verssel zárul, amely az Újkori metszet: a tüzérség visszavonulása alcímet viseli. „A győztes igaza meghal. / A vesztesnek igaza lesz. / Mióta világ a világ / Az nyer igazán, aki veszt.” Székely János könyvének ott a helye az olyan nagy magyar regények mellett, mint Ottlik Géza Iskola a határon vagy Kertész Imre Sorstalanság című könyve.

A valódi világ
1995

1995 A valódi világ A posztumusz kötet Székely János filozófiájának esszéisztikus összefoglalása. Sztoikus-pesszimista bölcsessége a világ realitásait figyelembe véve a biológia, de főképpen a genetika eszközeivel szegül szembe a filozófia és a politika elméletével és gyakorlatával. Fő célja, hogy a vallási, közösségi, történelmi és kulturális illúzióktól lecsupaszítva, a maga valóságában nézze a világot, és demonstrálja azt a tételt, hogy a morális törvény szemben áll a természeti törvénnyel. Székely szerint a filozófia nyelvi képződmény, tehát alkalmatlan a világ igazi ábrázolására; az igazság leírására csak az egzakt tudományok, de legfőképpen a matematika képesek.

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!