|
|
Tóth Árpád |
|
(
1886
- 1928
)
|
| |
|
1886. április 14-én született Aradon
1896 - 1904 iskoláit Debrecenben végzi
1905 - 1909 Budapesten magyar-francia szakos bölcsész
1908 a Nyugat munkatársa, visszaköltözött Debrecenbe
1909 a Debreceni Független Újság színikritikusa
1911 a Debreceni Nagy Újságnál munkatársa
1913 Budapesten házitanító
1915 - 16 a tátrai szanatóriumokban kezelik tüdőbaját
1917 az Esztendő segédszerkesztője
1918 a Vörösmarty Akadémia titkára
1921 az Est munkatársa, újságíró
1928 Budapesten tüdőbajban meghal
|
|
1913 Hajnali szerenád
1917 Lomha gályán
1922 Az öröm illan
1923 Örök virágok (versfordítások)
1928 Lélektől lélekig (Versek 1923-1927)
|
1913
Hajnali szerenád
(.)
A kötet derűs címe ellenére inkább a költő alkatának megfelelően melankolikus; már a címadó szerelmes vers is Tóth Árpád kulcsszavai, a "bú" és a "vágy" körül szerveződik, és kimondva is megjeleníti a Tóth Árpád-i stílus sajátságát: a "hajnal, a nagy impresszionista ... álmodozva pingál enyhekéket". A kötet nyitóversében (Kisvendéglőben) megelőlegződnek a később is gyakorta megmutatott, reménytelen városi helyszínek, a "gyűrött kézelők és gyűrött vágyak", "setét csöbrök és olcsó székek" szegényes világa; a költő lelke "lankadt, fekete rózsa", a haláltudat szorongatja: " ... mi vár rám? / S mivégre ezek a beteg dalok?" A bánat és a lemondás világából csak az együttérzően simogató, kábítóan szép vagy szecessziósan buja nők jelentenének kiutat, egy orfeumi lány "illatos, forró" térde (Orfeumni elégia); a költő azonban fokozatosan számot vet azzal, hogy a számára adatott, kemény keretek közé szorított élet megváltoztathatatlan, a derű hazugság, a "feleség, pénz, Párizs" (Vágyak temetése) nem más, mint örök, hiú ábránd. (A pénz és Párizs ábránd is maradt, de a költő 1917-ben mégis feleségül vette szerelmét). A záróvers (Téli verőfény) kétségbeesett kérdése: "Hát ma se sikerültél: szent életöröm?" egy szomorúságra és örömre egyaránt kész, ám mégis a múlás tudatával átitatott lélek vergődéséről tanúskodik.
|
1917
Lomha gályán
(.)
“Ó adj erőt a bús elégikusnak, / Himnuszos Ifjúság!” (A rubinszárnyú Cherubhoz) A kötet ennek szellemében ódákkal és elégiákkal indul (az egyik leghosszabb vers éppen a költő sors- és szemléletbeli elődjét, Csokonai Vitéz Mihályt szólítja meg), majd Változatokkal és tökéletesra kalapált Szonettekkel ér véget. A kötet talán legizgalmasabb verse a Rímes, furcsa játék, amely a költő vágyainak és lemondásainak szintézise, fejedelmi szerelemajándék a szegénységben, szipokázó rímek ékkövével, mely “zokog, bár negédes”: kastélyok, estélyek, rókavadászat, svájci naplemente és dúskeblű görög istennők helyett nem marad más, csak a hegedű zokogása és a halálvágy. “Ó, mind e rím mi kába, / Ó, mind e vágy hiába, / Nekünk, két árva rabnak, / Csak sóhajok maradnak...”
|
1922
Az öröm illan
(.)
“Ekkoriban már tetőpontján állt a dicsősége, de inkább csak szakmai körökben és a műveltebb olvasók között. Az öröm illan című – harmadik – verseskötete már megjelent, és a lap hétről hétre közölte újabb költeményeit irodalmi rovatában ... sokkal inkább volt író és tudós bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök érzések és hangulatok felé fordult: a lírai örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a realitásban és a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag vers-zenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze, minden becsületes akaratnak és haladásnak, igaz emberségnek a hitvallója volt, eleinte az idill és még inkább az elégia ragyogó, majd mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa.” (Szabó Lőrinc)
|
Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!
|
|
