Szerzői oldal

Tőzsér Árpád
( 1935 )

Életrajz

1935 október 6-án született Gömörpéterfalván
1952 megjelennek első versei
1951-1954 Komáromban jár iskolába és gimnáziumba
1960 a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán tanár szakos diplomát kap
1960-1965 A Hét szerkesztője Pozsonyban
1965-1971 az Irodalmi Szemle szerkesztője
1971-1976 a Pedagógiai Fakultás adjunktusa Nyitrán; régi magyar irodalmat tanít
1976-1991 vezető szerkesztő a pozsonyi Madách Könyvkiadó fordítói részlegénél
1992-1996 az Irodalmi Szemle főszerkesztője
1991 a pozsonyi Comenius Tudományegyetem magyar tanszékének adjunktusa
1998-1999 a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke
2002 Madách-Posonium kiadó főszerkesztője

Díjai:
1980, 1981, 1985 Madách Imre-díj, 1988 Érdemes Művész, 1993 József Attila-díj, a Szlovák Írószövetség díja, 1994 a Soros Alapítvány Ady Endre-díja, 1996 a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje, Év Könyve díj, az Arany János Alapítvány díja, Déry Tibor-díj, 1999 Mikes Kelemen-díj, 2004 Kossuth-díj, 2005 Év Könyve díj

Kettős űrben
1967

A Kossuth-díj alkalmából készített egyik interjújában a költő maga vet fényt verseskötetének keletkezési körülményeire, és arra, hogy a kötet fogadtatása – a „pesszimizmus” azidőben igencsak súlyos vádja – hogyan befolyásolta a pálya későbbi alakulását: „Bábi Tibor egy szóbeli vitánk során egyenesen ’lírai szolipszizmusnak’ nevezte az akkori verseimet, mondván, hogy én még Nemes Nagy Ágnesnél is tovább megyek, mert ő legalább ’kettős világban’ látja magát (Nemes Nagynak ugyanis Kettős világban címmel jelent meg az első verskötete), de én kint is, bent is csak űrt látok. Természetesen visszavágtam neki, mondván, hogy akármennyire materialistának tartja is magát, költőként ő is ’szolipszista’, mert a legjobb verseiben nem a külső világ épül újra, hanem egy belső, tehát szubjektív világ teremtődik meg. Tulajdonképpen persze hálás lehettem volna Bábinak, kétszeresen is. Először: ő volt az egyetlen az olvasóim közül, aki észrevette a kötetem címében a Nemes Nagy-allúziót (abban az időben magasan Bábi volt a legműveltebb, legolvasottabb költőnk), másodszor pedig a szolipszizmus vádjával akaratlanul is ő lett a kilencedik verskötetemnek, az 1995-ben megjelent Mittelszolipszizmusnak a címadója. De ahogy 1967-ben a Kettős űrben című kötetem címében rejtve maradt a Nemes Nagy-utalás, úgy az 1995-ös verskönyvemet olvasva sem jutott (nem is juthatott) senkinek az eszébe Bábi Tibor.”

Régi költők - mai tanulságok
1984

Tőzsér Árpád sokoldalúsága már-már legendás: költő, kritikus, szerkesztő, újságíró, műfordító és esszéíró és - ez a kötet is bizonyság rá - egészen kitűnő irodalomtörténész és tanulmányíró is. Ebben a kötetben Szenci Molnár Albert, Baróti Szabó Dávid és Amade László munkásságát vizsgálja, és nyomozói izgalma átragad az olvasóra is, hiszen egyszerre retorikus és erotikus, elemző és lelkesítő, és minden során, minden verselemzésén, tiszta logikájú verstani fejtegetésén érzik a költő rendkívüli érzékenysége - és talán éppen ez az oka annak, hogy a régi költőket nagyon is modernnek, mainak, aktuálisnak érezzük általa. Egyetemistáknak tanulságos olvasmány, a (nemcsak régi) magyar irodalom iránt érdeklődőknek pedig valódi élmény.

Mittelszolipszizmus
1995

„Én a Mittel-ciklusom lezárása óta Borges-hívő vagyok. A nagy argentin ugyanis azt tartotta, hogy a világirodalomban már minden meg van írva, s a mai író csak újraír. A Leviticus, illetve a Finnegan halála című két utolsó kötetemben én is újraírtam ezt-azt a világirodalomból.” (Tőzsér Árpád) A válogatott verseskötet az 1972-94 közötti időszakot tekinti át a Don Quijotéra emlékeztető, szolipszista Mittel úr nézőpontjából, aki homokóraként pergeti a múltat egy elmegyógyintézetben. „A filozófia, mint a vers ’első mozgatója’ (...) általános érvénnyel is vallott meggyőződése Tőzsér Árpádnak. (...) A Mittelszolipszizmus verseiben pedig kiváltképp a filozófia a gyújtózsinór, amelynek lángja a gondolati felismerés hőfokával egyesülve kiolvasztja a verset, nem annyira a forradalom, mint inkább az idegbaj kohójában.” (Domokos Mátyás) „Az alteregó, Mittel úr szolipszizmusa, aki az érzetekig, észleletekig kényszerült hátrálni a megismerésben, az emlékezet, a következtetés, a feltételezés rendező erejére kénytelen hagyatkozni a megértésben, mert körülötte rugóvá tekeredett a történelem. Ott ugyanis, ahol él, minden abszurdum lehetségessé vált. A reális irreálisnak, a látszat valóságnak állítja-állíthatja magát, s nincs mód igazi mivoltáról megbizonyosodni.” (Varga Lajos Márton)

Finnegan halála
2001

Vagy inkább a költészet halála? Tőzsér talán leghíresebb verseskötete a költészet válságáról beszél, de közben mindennél erősebben bizonyítja az ellenkezőjét. Korunkból, mondja Tőzsér Árpád egy interjújában, a költészet „természetesen nem hiányzik (amíg lesz nyelv, költészet is lesz), a mélység, az igen, az hiányzik. A költészet viszont olyan, amilyen a kor: mélység nélküli, sekélyes, efemer jellegű. Mint amilyen az ókori Rómában az augustusi aranykort követő ezüstkor, vagy a barokkot követő rokokó volt.” A posztmodern irányzatot a sztoicizmussal és a manierizmussal rokonítja; az információt és képeket válogatatlanul öntő korban a költő (ahogy Weöres Merülő Szaturnuszában) elvesztette jós-szerepét, és az érzelmeinek sem engedheti át magát, hiszen – „Állj! Önsajnálatveszély!” – a modern költő nem sír („Még ha esetleg paródiaként”); Tőzsér azonban elégedetlen a „a mutatvány helyett a kellékek sorát” halmozó költészettel (Finnegan halála), az erőltetett szenvtelenséggel, az érzelmek negálásával és elutasításával. Önmagát afféle „katasztrofista” költőnek tartja, aki felhívja a figyelmet a válságra, és elutasítja a szimulakrumot, a „mintha-kort” (Euphorbosz), a kiüresedett, elsivatagosodott világot; semmiképpen sem posztmodern, inkább „utómodern” költő, aki nem hajlandó tétlenül nézni a téttelenséget; ha mást nem tehet, legalább leírja: „Így vagyunk, újkori, globális augurok: / áldozati jelekből, boncolt versből, családi mítoszok / belsőségéből, biorészvények veséjéből jósolunk, / és a jel jelentettjét immár elhanyagolható / monádnak véljük.” (Finnegan halála) Az önmagát a világegyetem központjába állító költői önhittség helyett inkább a szerepversekhez fordul: többek közt Nezval, Petőfi, Zuboly alakját idézi meg a kötetben, és felbukkan a groteszk lírai alterego, a sokarcúan rejtélyes Mittel úr is (akivel az 1982-es Adalékok a nyolcadik színhez kötetben is találkozhatott az olvasó), a címadó versben pedig Joyce Finnegan ébredése című regényét idézi meg. „Csodálatos világ a költészeté: nincs messze egymástól Joyce Dublinje és Tőzsér Árpád Pozsonya. Ez a különös és nagyon szoros összefüggés, egybefonódás természetesen érzékelteti a költészet határtalanságát, egyetemességét. (...) Tőzsér Árpád verseit olvasva feltétlenül figyelnünk kell költői világának tágasságára, a világirodalom önmagán és költészetén való eredeti átszűrésére, (...) alkotói magatartásának zártságára, a közvetlenül való megszólalástól való eltávolodására, a babitsi világköltészet és igényesség állandó megtartására.” (Szekér Endre) Erre utal a címadó vers végén szereplő szerzői megjegyzés is: „E vers szövegében James Joyce-, Fernando Pessoa-, Gottfried Benn-, Petri György-, William Shakespeare-, Théophile Gautier-, Stéphane Mallarmé- és Paul Valéry-művekből vett kifejezések is szerepelnek.” A vers (amelynek az előzménye egy korábbi Tőzsér-szöveg, a Tépés), alcíme szerint „Álom, azaz pastiche egy széttépett fénykép összeragasztásához”, és valóban egy fénykép a kiindulópontja, egy baljós családi fotográfia: „A ketté- / tépett kép ellendarabjai között a semmi szívása. / A három férfit az ég vákuuma húzza fölfelé: kékes grecói / ködből néznek vissza a fényképezőgép lencséjébe.” A képben tragédia rejtőzik: „Ezzel a furcsa képpel kezdődött a haláluk” – mindenki meghal, aki a képen szerepel: az apa, a fiú, az anya, a nagybácsi. Becsapódik a múlt könyve, mindenből irodalom lesz, nyomasztó álom – de nem hazugság! A „hajléktalan” szó a múlt múzeumába jár vissza, hogy újra meg újra feláldozza a már megholtakat, mert ők még igazi emberek voltak, csak a mai műanyag-világban élők teste „nem ég és nem rohad”; a történetnek pedig, a múltnak mindig és újra halál a vége. A sokszor sarkosan-szarkasztikusan fogalmazó, különlegesen egyéni képalkotású, rendkívül erős vers tehát nagyon sötét: a fénykép megidézi a halott fiát Pietaként tartó apát és a háttérben álló nagybácsit, Finnegan Timótot – ők hamarosan halottak, és a narrátor, vagyis „az álmodó” anyja is, aki mintegy véletlenül került rá a képre, de éppen ezért – akár a vekker, amelynek működéséhez sorsát kötötte – az ő szíve is leáll. A hallgatag, mániás depressziós nagybácsi, aki Bergman Csendjének pincérfigurájára hasonlít, egy családi titok véletlen kipattanása után „a függőónja / kötelére akasztotta föl magát a d.-i félig kész templom / tornyában. Iszonyatosan megnyúlt / teste napokig harangozott, / míg végül valaki le merte vágni.” Finnegan, a kőműves, nem ébred fel többé: a költészet allegóriájává lesz: „A harang, a vers természetesen mindig önmagának szól, mert elsősorban önmaga nyelvi esetlegességeiből építkezik. (...) De szereti, szinte kivirul tőle, ha a hangját mások is hallják. Mások: a másik ember, Isten, a kozmikus végtelen, bárki vagy bármi. S olyan eset, hogy senki se hallaná, egyszerűen nem létezik, mert egy valaki még a világűr sivatagában is hallani fogja: maga a költő, aki a verset írja, aki a harang kötelét rángatja. S ez még akkor is így van, ha esetenként maga a költő kerül a harang helyzetébe.” (Tőzsér Árpád)

Tanulmányok költőportrékhoz
2004

A címadó ciklus az Év Könyve díjat nyert kötet elején található, és olyan kortárs költők szövegeihez készült stílustanulmányokat tartalmaz, mint például Kemény István, Tóth Krisztina vagy Oravecz Imre (akiről különösen izgalmas, remekbe szabott versek készültek). A kötet Tőzsér Árpád régi és új, költészettel és költőkkel kapcsolatos verseit tartalmazza. Megidézi nemzedéktársait és a magyar költészet olyan klasszikusait, mint Vörösmarty, Madách, Petőfi, Szabó Lőrinc, Szép Ernő, József Attila vagy Weöres, de természetesen felbukkan Mittel úr figurája is. A történelem lassanként felemészti, sőt megemészti a költészetet, amely „Elleng, belevesz / a kórházi bidék gödrébe” (Éntelenül). „Rongyból lett a könyv, de már rongy se lesz / belőle, elnyeli nyomtalanul / földünk, e roppant emésztőgödör.” (Ezredvégi sorok a könyvről) A kötet egészében véve mégis kevésbé „pesszimista” mint az elődei (nem esztétikai kategóriaként használva a szót), hiszen nemcsak Tőzsér mindent más fényben mutató szellemességéről tanúskodik, de, minden kétség ellenére, a költészetnek is helyet teremt, helyet szorít, helyet követel a világban. "Tőzsér Árpádban sok humor van... eljutott egy könnyű, elegáns versbeszédhez, amely mintha maga volna a szabadság" (Esterházy Péter)

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!