Szerzői oldal

Végel László
( 1941 )

» Exterritórium (2000)
» Hontalan esszék (2003)

Életrajz

1941 (febr. 1.) Szenttamáson (Srbobran, Jugoszlávia) született
1959–64?? az Újvidéki Egyetem magyar szakán és a Belgrádi Egyetem filozófia szakán tanul
1965-67 az újvidéki Ifjúság című hetilap belső munkatársa
1971–1980 a Magyar Szó Kilátó c. irodalmi mellékletének szerkesztője
1980–1992 az újvidéki televízió dramaturgja
1987–1989 a zágrábi Prolog szerkesztőbizottsági tagja
1993– a jugoszláviai Nyílt Társadalomért Alapítvány újvidéki irodavezetője
1965-67 és 1968-1971 között az Új Symposion szerkesztőbizottsági tagja
1984 a szerb a PEN tagja, 1985-89 között elnökségi tagja
1994-2002 a Jugoszláviai Soros Alapítvány újvidéki irodavezetője
2002 szabadfoglalkozású író
2006/07 a berlini DAAD öszöndíjasa

Díjak
1969 Mladost díj
1993 a Soros Alapítvány Ady Endre Díja
1994 Szabad Sajtó díj
1995 Déry Tibor-díj
2000 A Köztársasági Elnök Aranyérme
2000 a Jelenkor Kiadó Könyvdíja
2001 Év Könyve-díj
2003 Füst Milán-díj
2005 Pulitzer Emlékdíj
2005 Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztje
2009 Kossuth-díj

Exterritórium
2000

Rendkívüli emberi, írói, gondolkodói helyzet, amibe a háború, a történelem és a kisebbségi lét kényszeríti az embert. Végel László felelős írástudóként az utóbbi évtizedben egyszerre szembesült mindhárommal. Különösen a Szerbiát ért NATO-támadások idején, 1999 tavaszán-nyarán lódultak meg az események, melyeket naplószerűen megörökített. Nem kronológiai rendben halad: ide-oda csaponganak a gondolatai, s a feljegyzések sem csak a napokat követik. Egyes szám második személyben jelenítik meg a főhőst, aki néhány hónapig bujdokol, menekül, fél-illegalitásban él. Nem tud azonosulni a szerb diadalmámorral, azzal a kritikátlan érzéssel, mellyel, úgymond, győzelmüket ünnepelik. Mítoszgyártás, önfelmentés, a hazugságok folytatása: ez történt Szerbiában. Hiába szörnyű a lerombolt Duna-hidak látványa, hiába okoz szenvedést Szerbia bombázása – a soha ki nem beszélt konfliktusok bosszulják meg magukat újra és újra jóvátehetetlenül ezzel is. De az „Amerika feletti” győzelemi mámorban erre senki sem kíváncsi, az ellenzék sem, a kritikus értelmiség sem, a biztos helyre menekült szerbiai felső tízezer sem. Akik korábban finnyáskodtak, protestáltak, azok a NATO-beavatkozás után azonnal patriótákká váltak, s a rendszer tudatos vagy öntudatlan apologétáivá. „...alamuszi haladék. Mindig és mindig újabb haladék , közel egy évszázadon keresztül. nem kell elszámolni semmivel. Szerbia továbbra is az ártatlanok és a megalázottak országa lesz, s e kettő együttvéve olyan, mint a pokol. Egy eltékozolt ország, elkallódott nemzedéke aligha fog elszámolni magával. Nem maradt semmire idő. Majd, egyszer. Egyelőre azonban semmi. Nem történt semmi. Minden úgy történt, mintha nem történt volna semmi.” Három fő helyszínen, Újvidéken, Szabadkán és az egykor főleg magyarok lakta faluban, Szenttamáson, édesanyjánál bujdokol a szerző, aki nemcsak fizikai, hanem szellemi száműzetést is át kell éljen. Számkivetett, száműzött - de a háború előtt is az volt. Nem elég vérbő hazafi a pesti magyaroknak, nem elég lelkes ellenálló a szerbeknek, s túl rezignált értelmiségi azoknak a liberális köröknek, akik előbb-utóbb felszámolják magukat. Mindez azonközben idéződik fel, hogy az író fogkeféjével és pizsamájával hurcolkodik egyik helyről a másikra, hogy elkerülje a zaklatást. Eközben látja a karakteresen különböző városokat, Szabadkát és Újvidéket, szülőfaluját, maradék barátait, az utcára már kilépni sem merő édesanyját, a mámorosan táncoló, délután korzózó, kávézó szerb hazafiakat. Márai Sándort, a mindig határhelyzetben, mindig költözésben, külső- belső emigrációban lévő nagy magyar írót idézi Végel nagyon személyes, érthetően elfogultságoktól sem mentes krónikája. Hihetetlen sok apró, békében elképzelhetetlen momentumot is megörökít: a bombázások alatt a háztetőn szeretkező, egyébként egymásnak vadidegen párt, a szabadkai albán péket, a magyarországi Szegeden tivornyázó aranyifjakat. Igaz, komoly könyv Végel Lászlóé egy önfelmentésre és hamis illúziókra berendezkedett társadalomról. Olyan léthelyzetet tárgyal, amiről a CNN nézői bizonyosan álmukban sem gondolkodnak el. „Végel örökös kívülállását s baljóslatait a közelmúltban apokaliptikus események igazolták... nem krónikát ír, hanem egy végletekig dermedt, abszurd állapotot rögzít...” (Reményi József Tamás, ÉS, 2001. április) „A terület halálos eszméjébe szerelmes térségben Végel számára menedéknek a tiszta beszéd terepe maradt.” (Ladányi István, ÉS, 2001. április)

Hontalan esszék
2003

A kisebbségi ember nem élhet állampolgárként az egyik világban, miközben a kulturális értékek birtokosaként szüntelenül egy másik világba kell vándorolnia. Ez szükségszerűen létrehozza a kisebbségi skizofréniát. Ha ez bekövetkezik, akkor már csak panaszra képes, és az anyaországi kultúrával vigasztalódik, a saját kultúrájára csak úgy tekint, mint az agónia kultúrájára. Ez ellen kell védekeznie, úgy, hogy vállalja a kényszerhelyzetéből következő européerséget, tehát a széthulló mozaikokból saját öntörvényű világot ötvöz össze. Teremt, tehát vállalja saját kultúráját. Amely csak akkor nem agónia, ha teremtő jellegű. Aki ezt nem ismeri el, az felelőtlenül száműzi a kisebbségi identitáspolitikát a kétes értékű etnocentrizmus térségébe.

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!