Szerzői oldal

Vörös István
( 1964 )

Életrajz

1964. szeptember 20-án Budapesten született
1984-87 az ELTE Tanárképző Főiskola magyartörténelem szakán tanul
1987-92 az ELTE magyar-történelem, majd magyar-cseh szakos hallgatója, közben három félévet a prágai Károly Egyetemen, egyet a New York-i Columbia Egyetemen tölt
1987-90 a Művészeti Alap ösztöndíjasa
1994-96 az ELTE BTK TMB ösztöndíjasa
1997- a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanít

Díjak
1989 IRAT-különdíj
1993 IRAT-nívódíj
1995 Móricz Zsigmond ösztöndíj
1995 Soros-ösztöndíj
1998 Jan Smrek-díj (Pozsony)
1998 Déry Tibor-díj
1998 Füst Milán-díj
2000 Év Könyve-díj
2000 a Vilenyicai Találkozó Kristály díja (Szlovénia)
2003 József Attila-díj
2004 az Édes Anyanyelvünk pályázat dráma kategoriájának 2. helyezettje
2004 Vilmos-díj
2005 Premia Bohemica-díj (cseh irodalmi díj)

A csodaöreg
1996

A kötetről szólva Lator László Vörös István „tehetségének két jellemző vonását” emeli ki. „Az egyik a részletekre fogékony, már-már tapintásszerű látás, s benne egyre erősebb hajlam a groteszkre, az abszurdra, a paradoxonokban tobzódó játékosságra” /.../ „A másik: valami ösztönös formaérzék”, azaz a költőnek „a versanyag megformálására, a rendezésre, a beállításra, a megvilágításra” való fogékonysága. Vörös e kötetében is a mindennapok világának részleteit vizsgálja, „természetrajzát” írja, ugyanakkor szövegei elkezdenek a világirodalom hagyományába kapcsolódnak (pl. „A rend eszméje Visegrádnál” címével és motivikusan is Wallace Stevens „The Idea of Order at Key West” című versére).

A Vécsey utcai évkönyvből
1998–1999

A szürrealista részletekben gazdag kötet játszik az idővel, az apokalipszissel és (egyre inkább) az irodalmi hagyományokkal. Vörös István költészete „újszerű időkezeléssel játékba hozza és különlegesen erős képiségével plasztikussá teszi az elvont fogalmakat azért, hogy - miután kézzelfoghatóvá tette őket - bemutathassa romlékonyságukat, törékenységüket, végességüket” - írja költőtársa, Acsay Roland.

A kéz öt ujja
2001

Vörös István harmadik novelláskötetének „Az olvasás nulla foka” és a „Történetek az emberkölcsönzőből” című ciklusát egymással lazábban összefüggő szövegek alkotják, míg „A kőevő ember” külön kisregény. „Archetipikus figuráit, emberi és állati ábrázolatait Vörös néhány erőteljes vonással képes szituálni” - írja Reményi József Tamás - „majd valamelyik komponens elmozdításával hirtelen más viszonylatok közé helyezni. Képváltó, asszociációs technikája könnyed, több helyütt bravúros, nyelvi leleményekben gazdag, ugyanakkor szerzőnk fegyelmezetten stilizál.” Szövegeire az álom, a szándékolt lebegtetés, a helyzetek eldöntetlensége jellemző. Horváth Györgyi a magyar irodalomba Mészöly Miklós által átszűrt Camus-i módszert, poétikát emeli ki a kötetből. A természet Camus-i „gyengéd közönye” helyén azonban „A kőevő ember”-ben a természeti elemek mindvégig baljósak, szorongást keltőek, a teremtés összevissza szakadt, mindig felfeslő szövetének metaforái” - írja.

Heidegger, a postahivatalnok
2003

Vörös István posztmodern (paródiának is, gondolati-nyelvi játéknak is felfogható) verses regényének hőse Martin Heidegger, akit - valóságos életrajzi anyagát szabadon kezelve, valóságos és fiktív találkozások során át, tizenöt énekben - a jelen világból a pokolba majd a purgatóriumba küld. A verses regény és az eposz műfaja mellett a mű (és a szöveg) evidensen utal Dante Isteni színjátékára. A filozófust a Pokolba Hölderlin, a szerző számára annyira kedves Švejk és végül Hannah Arendt kíséri el. A tapasztalatok világa és a fogalmi nyelv játékos ellentétbe kerül a szövegben. Ferencz Győző értelmezése szerint a szerző „úgy gondolhatta, hogy ha az elmélet elsősorban önmagát keresi és találja meg a műben, ő most megnézi, mi történik, ha a költészetet ereszti rá az elméletre. Van-e költészet az elméletben?” Schein Gábor szerint Švejk és Kafka alakjával Vörös „a heideggeri életműtől egyébként idegen közép-európai tapasztalásformákkal szembesíti alakját”, bár megjegyzi, ez az ahistorikus játék relativizálja a történelmet.

Svejk gyóntatója
2007

A novellák hősei köznapi emberek: egy cukrászda egyszerű felszolgálónője, egy virágárus lány, egy villamosvezető, aki majdnem elvégezte a jogi egyetemet, cselédlányok, akik csak álterhesek – vagy a 6 éves, beteg, kicsi Mozart kissé megzavart apja. A történetek egyszerre szürreálisak, csodásak és köznapiak. Egy közönséges pincérlány például egy pillanat alatt a férfiak fejét leharapni készülő, párzó nőstény sáskává változhat. Leopold Mozart pedig, aki beteg fiának sorsán aggódik, a pincérnő helyett hirtelen egy angyallal találja magát szemben, kinek a melléből világoskék folyadék dől: angyaltej. A kötet egy jelentős részében Hasek, Kafka és Krúdy Gyula idéződik meg: a szerző Svejk, Gregor Samsa és Szindbád figuráját írja ügyesen és összetett módon tovább. A kötet utolsó harmadát kitevő groteszk kisregény, A magázás művészete a kafkai világ újfajta átértelmezése. Vörös novellái úgy humorosak, groteszkek, sőt néha börleszk-szerűek vagy éppen ravaszul álomszerűek, hogy ugyanakkor folyamatosan szembesítenek vele: egy istennélküli világban élünk – és ezáltal indirekt módon, a hiány érzete segítségével mégis folyamatosan megidézik azt az isteni dimenziót, amit ma már leginkább csak abszurditásként vehet komolyan az író. „Az a legizgalmasabb, hogyan tudja a szerző megtartani írásművészetének metafizika iránti sóvárgását, úgy, hogy ugyanakkor lehengerlően szórakoztató könyvet ír.” László Emese, Élet és Irodalom „Amit mindig is tudott, egyre felszabadultabban tudja: kiváló mesélő.” Reményi József Tamás, Élet és Irodalom

Töltse le a szerzőról szóló információkat PDF formátumban!